Idén is Vasvár volt a csúcs. Hatodik éve állítom a vasvári májusfát – képletesen persze, mert mindig lemaradok róla. Vasváron otthon érzem magam. Így is, úgy is. A fesztivál eklektikus. Ragyogó és borzasztó előadások találkája. Ha van olyan, hogy szakmai szem, az néha bekönnyesedik. Nekem nincs. (Szerencsére!) Mert maga a négynapos együttlét egy örömünnep. A művelődési központ, a tér, a város, a szállás, mind együttesen. Sokadszorra írom le: nagy hiba, hogy a műkedvelők (van erre jobb szó?) jórésze nem figyel. Nem veszi észre, amit én. Vagy: én vagyok más, és nem ezzel kellene foglalkoznom. Nagy ellentmondás!
„Kik állnak hol?”
Vasváron van egy szervezőgárda, akik évről-évre megcsinálják a jóhangulato(ma)t. Becsülendő. Sikeresek, mert sokan jönnek szívesen hozzájuk, sok pénzt nyernek el pályázatokon, önmagukra tudják formálni az ideérkezőket. Nincs vita erről. Egyre több a tiszteletbeli vasvári polgár. Itt még a zsűri tagjai is napi tíz óra vigyort átlagolnak. (És jó a kaja.)
2010-ben több volt a szabadidő, kevesebb volt a kimagaslóan színvonalas előadás - az ítészek mégis osztogatták a díjakat, minősítéseket -, akadt idő beszélgetni, figyelni egymásra. Arról, hogy miket láttunk. Nagy megosztó nem volt. Ami jó, az mindenkinek jó volt, ami rossz, az meg rossz. A veszprémi szappanoperába ágyazott dráma – vagy fordítva? – egészen élvezhető volt, bár a játszók szerint sikerült ez már jobban is. Nem éreztem hiányát semminek. Örülök, hogy a szimpatikus csapat végre elismert is lett. A Ferrum Társulat (Szombathelyről) megnevettetett, amire nem számítottam már ebben az évszázadban. Ilyet is tudnak? Egy nagy lépéssel kerültek közelebb hozzám színházilag – mert emberként már régóta szívem csücskei ők (is). Ahogyan a vasvári házigazdák, és a szomszédoló bükiek. Nagy-nagy barátság ez, s nyugodt szívvel mondom ki, ha bénáztak éppen – hát, ja -, mert élvezetesen tudtak nem jó előadást csinálni. Hibát-hibára halmoztak (ismerős helyzet), körülmények, időhiány ésatöbbi, ugye. Elhiszem, elfogadom, velük vagyok. Mert az a lényeg, ami a színpad mögött található. A hétköznapokban. Ha azt megtalálom egy-egy előadásban, akkor szeretni tudom. Amit a két Ágota megcsinál, az példaértékű. (Aranyat ér!) Így voltam az ismeretlenekkel is: az Aha társulattal, a kiváló Szó és Kép Színpaddal, a Kon(s)zrerv Társulattal. Elhittem nekik, hogy jó, amit csinálnak - amit akarnak csinálni.
És gratulálok a celldömölki mozgásszínház sikeréhez is.
A kellemes tavaszi délelőttökön, estéken beszélgettünk a bennünket összekötő kapocsról is: szóba került az MSz-JSz.
És itt már nem csak Vasvárról beszélek. Az egész évadról. Fesztiválok, előadások, találkozások. Két téma a sláger. Tagdíj vagy nem tagdíj? Profi vagy amatőr?
Nem értem. Mert az természetes, hogy vitatkozunk, de érvek nélkül? Tagdíj-kérdésben a tét a minősítések osztogathatósága volt. Kinek adhatunk? Tagoknak – mondom én. Mi maradt a Szín-Játékos Szövetségből lenyomat? Az aranyak. Az egyetlen egység. Jelentem, a vita nincs lezárva – nem is lesz! -, nincs közös hang, ezt elbukta az elnökség. Elbuktuk. Egy érthetetlen tagsággal szemben. Érveim? Semmi nem jár csak úgy! Ma már. Régen lehetett? Nem tudom, de mondják. Retró fíling. Nincs már állambácsi, aki megfogja a kezeteket. Nem is lesz. Sokan vagyunk egy kicsi kondér körül. Az ügyesebbek kimerik a húsosabbját. Ha így folytatjuk, nekünk már a csont se marad.
Nem értem. Kit zavar, ha valaki annyira ügyes, tehetséges, hogy jobb nálunk? Kit zavarnak ők? Valaki azt mondja, tanulhatunk tőlük. Én azt mondom, legyenek boldogok, közöttünk. Pofa is kell hozzá, persze, mert nagyon ciki, amikor a heti négy-öt próbával létrehozott produkció után megnézzük a hétfő esti kétórás együttlétekkel színházat csinálókat. Amatőréknél nincsenek súlycsoportok, közösségek vannak. És a közösségek közössége. Ha valaki nagyon ügyes, álljon szóba a kezdőkkel. Fordítva nehéz. Megszólíthatatlanok a profik. Miért is? Hiszen a szövetség lényege egy. (Mindenki mindenkiért.)
A minősítésekről. (Nehéz objektívnek maradnom egy nagyon sikeres előző évad, s egy sértődött idei évad után, még szerencse, hogy szubjektív lehetek – hiszen előre jeleztem.) Összeszámoltam, idén tizennyolc arany minősítést osztogattak szét a kijelölt zsűrik. Írva vagyon, milyen elvek szerint jár arany, ezüst, bronz. Megint csak: hm. Mire ez a jótékonykodás, nem értem! Én jórészt színpadi maszturbációkat láttam kiemelt előadások gyanánt. Élvezhető valamennyi, persze, de kinek? Ott indul az egész, hogy ha a zsűrinek „dönteni kell, legyen elfogulatlan! Ha nem lehet az, akkor jelezze az összeférhetetlenséget! Ne vállaljon senki szerepet olyan zsűrizésben, amelyben objektivitása megkérdőjelezhető!” Aztán van még az, hogy drága zsűriző barátom, „ne légy bántó!” És a lényeg: az aranyos előadást a zsűri „színházi élményt nyújtónak, más együttesek számára mintául szolgálónak találta, széleskörű (országos) forgalmazását támogatja.” Sok ez így együtt. Nem is megyek bele jobban. Le lehet szállni a szerencsétlen zsűriről! Vagy csinálja helyettük más! (Ez jó ötlet.) Pataki kolléga, Szirtes (újarc) kolléga a példa rá, hogy lehet ezt jól is, emberien tenni.
(Hogy két jó hírt is mondjak, nagyon örülök az aligos és lovászi aranynak. Végre!)
Bár ez az évad hozott egy rakás újat, az előadások összeszedettebbek, színvonalasabbak lettek (még a rosszak is), végre van néhány budapesti játszóhely – Eötvös10, Tűzraktér -, kezdenek egymásra figyelni a csoportok, (számomra) mégis maradt minden a régi. Mert ezek a mondatok nem rólam és hozzám szólnak. Elnökségi tagként megbuktam. Ötleteim süket fülekre találtak, előadásainkat tüntetőleg nem nézte meg a tagság (miközben egy teltházas "sikerszínházacska" lettünk a fővárosban), szakmai kérdésekben egyedül és alulmaradtam. Vagy az amatőr színjátszás szaladt el mellettem, vagy én szaladtam el az amatőr színjátszás mellett. Szóismétlés, más nem. Két éve tettem közzé a Tendenciák című írást. Sokan olvasták – ez jó -, de senki nem reagált rá – ez rossz. Egyre kevesebbet írok a Játékosba. (Feladatom mára a cikkek szerkesztése és a honlapra beillesztése maradt.) Utoljára: hm...
Változtatni kellene. Vagy (le)lépni.
(A fényképek illusztrációk - tavasszal, a büki és bugyi fesztiválon készültek.)
