Nézem a Magyar Művek Szemléje díjazottjainak, arany-minősítéses előadásainak listáját. Első, ami szembe ötlik: a leginkább sikeres előadások szövegét írók írták: Spiró, Szakonyi, Vörösmarty, Herczeg, Varró, Török Rezső…Egyértelmű a következtetés: drámai szerkezetet, jó sztorit, sikeresen eljátszható szerepeket, jól mondható szövegeket továbbra is az íróktól, az irodalomtól várhatunk.
A fenti megállapítás nem áll szemben annak örömteli nyugtázásával, hogy több rendező is írói babérokra tör: Cziczó Attila és Jancsó Sarolta saját társulatával állította színre műveit, míg Marth P. Ildikó szövegét más csoport színjátszói fedezték fel maguknak. Ne feledjük: a drámairodalom legnagyobbjai (Shakespeare, Moliere, Brecht) nem a világirodalmat, hanem saját társulatuk repertoárját írták.
Új kihívás elé kerültek a zsűrik tagjai, ha még nem is tudatosították magukban. Előveszem megint az előadások listáját, nézem a rendezőket. Alig akad közöttük klasszikusan amatőrnek nevezhető. Ezzel szemben látok diplomás színészeket, színháztörténészt, volt televíziós rendezőt, kőszínházi dramaturgot, Parnasszus-díjas költőt, több, diplomás drámatanárt, a magyar alternatív színjátszás „nagy öregjeit”. Szakembereket, nem kioktatásra szoruló dilettánsokat, hebrencs ifjakat. A letagadhatatlan színvonal-emelkedés nekik is köszönhető.
Az értékelések során kollégák ülnek szemben kollégákkal, kollégák minősítenek kollégákat. Esetleges, hogy ki ül az asztal egyik és ki a másik oldalán. Ez az értékelések hangnemében még nem mindig, nem mindenkinél érhető tetten.
Újabb adalékok a régi vitához: kik tartoznak, kik tartozzanak közénk? Nem nehéz a válasz, ha hajlandók vagyunk eltekinteni a művészettől teljességgel idegen versenyszellemtől.
A Magyar Szín-Játékos Szövetséghez elsősorban a Magyar Szín-Játékos Szövetség tagjai tartoznak. Kik lehetnek a Magyar Szín-Játékos Szövetség tagjai? Első sorban az, aki közénk tartozónak tekinti saját magát. Önmeghatározásunk (Mission Statement) a nyitottság és a befogadás szellemében íródott. Idézem: „A Szövetség célja a magyarországi és a határainkon kívül, de magyar nyelven játszó nemhivatásos (öntevékeny, amatőr, alternatív, azaz az állami-önkormányzati struktúrákon kívül működő) színjátszók, együtteseik, egyesületeik, valamint színjátszók, versmondók, bábosok és kortárs táncosok képzésével, fellépéseik szervezésével, működtetésükkel foglalkozó szakemberek, intézmények, képző- és játszóhelyek szakmai- és érdekképviselete…”
Ennek jegyében örömmel tartjuk nyilván tagjaink között az amatőr kereteken már túllépett alternatívokat (Kompánia, Soltis), az alapfokú művészeti iskolák színjátszóit, a drámatagozatosok „társulatait”, valamint a színiiskolákat.
Ezt annak kapcsán kellett elmondani, hogy a Magyar Művek Szemléjének színészi díjait Színész 2 oklevéllel rendelkező színjátszók (ha úgy tetszik: színészek), illetve egy drámatagozatos színjátszó, valamint korábban több hivatásos társulatot irányító dramaturg nyerte. Profik és nem amatőrök? Ha úgy tetszik: igen. Ezt többnyire rendezőikről, társulatvezetőikről is elmondhatjuk. A balassagyarmati, majd a vasvári fesztivál legjobb előadása a Soltis Lajos Színház egy-egy produkciója lett, több ugyancsak Színész 2 okleveles színjátszó közreműködésével. Baj lenne? Szerintem nem, sőt…
Lássuk be, többek vagyunk általuk, kevesebbek lennénk nélkülük. Örüljünk, hogy köztünk vannak!
Jó, de akkor miért nem versenyen kívül indulnak? – szokták kérdezni. Válaszom: mert a fesztiválok nem versenyek, hanem alkalmak egymás megismerésére, az egymástól való tanulásra és nem utolsó sorban az öntevékeny színjátszás értékeinek felmutatására. A díjak pedig az orientálást szolgálják: jelzés arról, hogy az adott fesztivál zsűrije mit, milyen mértékben tekintett értéknek.
Hibázik az, aki a fesztiválokat versenynek tekinti, és az érdekli, hogy „ki győzött”.
A fentieknek még egy tanulsága van. A színészet, a színházcsinálás mesterség, a tehetség kibontakoztatásának elsajátítható, gyakorolható fogásai vannak. Tanuljunk hát egymástól, másoktól, tréningeken, módszertani bemutatókon…és egymás munkájának megismerésével.
A sok öröm mellett némi keserűség: a Magyar Művek Szemléjének előadásain kevés „kollégát” láttam. Budapestit szinte egyáltalán nem, leszámítva a félig-meddig házigazda Radikálisosokat. Gyöngyösit igen – örömömre. Pedig ritkán adódik alkalom arra, hogy a fővárosban – ahol a legtöbb társulat működik - ennyi és ilyen színvonalú öntevékeny előadás egy csokorba gyűjtve látható legyen. Különösen fájdalmas a műsoridő-hiány miatt visszautasítottak távolmaradása. A fesztiválok nem csupán a megmutatkozás alkalmai, hanem a mások munkája megismerésének is alkalmai. Vagy az nem számít? Csak az ÉN?
Nem szorosan tartozik ide, de egy örömteli tendenciára szeretném felhívni a figyelmet. Komáromi Sándor (Teleszterion Színházi Műhely – Veszprém) a Prospero meghívására ragyogó Faust előadást rendezett Székesfehérváron. Nagyjából ugyan ebben az időben Válik István, a gyöngyösi Mozaik Színkör rendezője Mezőkövesden rendezett Tartuffe-ot két saját színjátszója és a Színjátékos Egyesület társulatának közreműködésével.
Két eset még nem tendencia? Talán igen, talán nem. Hírét hallottam a Radikális Szabadidő Színház és az inárcsi KB35 tervezett együttműködésének is.
Hátha…!
