július 4. vasárnap
ZÁRÓBESZÉD ÉS A FORMANEK-DÍJAK
Véget ért a 20. kazincbarcikai fesztivál, ismét a Tűzraktér udvarán ülök, ahonnan elindultam. Értékelni szeretném ezt a pár napot, de olyan sok az élmény, és sok a hatás... Mindenesetre azt hiszem, a korábbi éveknél erősebb fesztivált láttunk. Egyre több társulat erősödik meg, valódi műhelyek, ahol színházi és emberi értékek születnek: Kompánia, Soltis Lajos Színház, JESZ, Apró Színház, Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola, Osonó Színházműhely, Fészek Színház. Ők mind olyan csapatok, akikkel szívesen találkoznék 2 év múlva is, és reálisnak tűnik, hogy kitartanak és tovább fejlődnek. Nagyon sok tehetséges emberrel találkoztam ezen a fesztiválon, és nagyszerű érzés volt köztük lenni.
Lassanként még a várost is kezdem megszeretni.
A külföldi előadásokkal abszolút elégedetlen vagyok, fontos lenne, hogy kialakuljon a válogatásnak egy minőségi rendszere. És legyen biztosítva a vetített felirat.
Minthogy saját előadással nem voltam jelen, kevesebb volt a stressz, jobban tudtam az előadásokra figyelni. Ebben persze ennek a blognak is szerepe van. Ugyanakkor furcsa volt a magányos fesztiválrészvétel, például senki sem ébresztett, mert egyedül aludtam egy szobában, nem volt alkalmam a társulattal együtt bosszankodni a zsűriértékelésen, azon, hogy félreértenek, vagy rosszul nézik, stb. Ez utóbbi végülis nem nagy baj.
Nagyszerű volt a tegnapi záróbuli, ahol a Kompánia zenekara biztosította a tánczenét, köszönöm Annának, hogy felkért táncolni, és köszönöm a bulizóknak, hogy megtapsoltak minket. Köszönöm a büfés néninek, hogy 2 év után megismert. Köszönöm a műszaknak, hogy mégis hoztak 2 profillámpát. Köszönöm a Soltis Lajos Színháznak az éjszakai sámándalokat. Köszönöm Pap Gábornak a lelkesítő beszélgetéseket. Köszönöm a Kompániának a mai együtt elköltött ebédet. Köszönöm Keresztúri tanár úrnak, hogy a szemembe villantotta a napsugarat a karórájával. Köszönöm Hazag Misinek, hogy mindig szólt, ha kezdődtek az előadások. Köszönöm a szálló portásnénijeinek, hogy hajnali 4kor is mindig jókedvűen engedtek be. Köszönöm Cziczó Attilának, hogy nem olvasta a blogomat a fesztivál ideje alatt (azóta elolvasta). Köszönöm Solynak, hogy haza hozott. Köszönöm az Olvasóknak, hogy megoszthattam velük mindezt.
És jöjjenek a "díjaim":
FŐDÍJ - A mezők fehér lovagja - Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola (r: Gyevi-Bíró Eszter)
LEGJOBB SZÍNHÁZI TÁRSULAT - Soltis Lajos Színház
LEGJOBB KÜLFÖLDI ELŐADÁS - nem adok díjat :(
LEGERŐSEBB SZÍNHÁZI PILLANATOK - Mostohák - Apró Színház
LEGJOBB "LÉLEKVEZETÉS" - Részletek a bolyongás meséiből - Osonó Színházműhely
LEGJOBB EFFEKT - Bakkhánsnők - JESZ
LEGKOMPLEXEBB VÁLLALKOZÁS - Marlon és Marion - Kompánia
LEGVAGÁNYABB ELŐADÁS - Pernelle család - KörTeliKör
Találkozzunk 2 év múlva is!!!
július 3. szombat
TIZENÖT
Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola - A fehér mezők lovagja
A fesztivál egyik (ha nem a) legjobb előadását láthattuk (végre!) a barcikai seregszemle legvégén. A Gyevi-Bíró Eszter rendezésében színpadra került mese csodálatos dalokkal, táncokkal, változatos színészi játékkal valósult meg. A nagyszerűen szervezett tér, a jól vezetett történet az iskola előző osztályának Aranyecset című előadásához méltó folytatásává teszi a produkciót. Humor, erő, frissesség, költészet, és mese, mese, mese!!!
Mondom a kritikáimat is. Nekem picit sok volt a szövegesen elmondott rész (ami egyébként kiválóan szét van osztva a szereplők között), érdekelne, meg lehet-e oldani valahogy, más eszközökkel a történetszövést. Mert így sokszor - minden varázslat mellett is - papírízűvé vált az előadás (bár finom volt a papír is...) Aztán gyakran nem lehetett érteni bizonyos szövegeket, mert a kar vagy a zenei szekció túl hangos volt. Mindez azonban lehet, hogy a hangárszerű tér (tornaterem) akusztikájának köszönhető. Több rosszat viszont nem tudok mondani... na, mégis: bár tudom, hogy a mesékben a bűvös ismétlés (háromszor megy csatába a cárevics, két ketrecbe zárt mesteremberrel találkozik a lány, stb.) dramaturgiai kívánalom, ugyanakkor a mostani előadás nem tudott az ismétléseken belül variációkat, fokozást építeni.
Kiemelném a szereplők sokoldalú, különböző eszközöket harmonikusan és szervesen alkalmazó játékát, ami már az Aranyecsetben is így volt. Mindenki az első perctől az utolsóig együtt építi az előadást, így tud a mese is igazán közösségivé válni.
Gyönyörű az előadás zárása. A lovag a cárevics javára lemond a lányról, akiért 30 évig harcolt, és visszamegy a csatába. A lány segítő figurája, az édesanyától kapott bábu pedig egy kötélell (fonállal) vezeti a carevicstől kapott kardját. Az előadás vége emiatt hatalmas távlatot kap: az egyik oldalon a megérdemelt boldogság, a másikon az egyedüllét, mint sors vállalása. Igazság és megrendülés szorosan összefonódik ebben a záróképben.
Kedvem lett (ismét) gyerekelőadást rendezni. Olyan tisztán lehet bonyolult dolgokról is beszélni. Köszönöm!
TIZENNÉGY
Kompánia - Marlon és Marion
A Háy János írásaira épülő előadás egy költői mitológia és alternatív teremtés- (vagy elmúlás?)történet szilánkjait mutatja be, zenével, vizuális megoldásokkal (szimbólumokkal, tánccal, szöveggel). Marlon és Marion: a férfi és a nő, akik egymástól (az egységből, stb...) szétválasztva, de mindig egymásra vágyva viselik saját létüket. A Kompánia színészei természetesen(?) kiemelkednek a mezőnyből, a hosszú évek sokféle munkája testtel, hanggal, énekkel, jelenléttel nagyon meglátszik a csapaton. A szokott és várt színvonal megvan.
Ugyanakkor a varietészerűen egymáshoz kapcsolt etűdök (néha dalokkal szakítják meg a "műsort") nem tudnak igazán húsba maróvá válni. A költői szövegtöredékekhez általában illusztratív jelenetek kapcsolódnak, és az újabb és újabb motívumok nem képesek szerves világot építeni. A varieté még lehetne egyféle műfaji kiút, de sajnos egyre melankolikusabb lesz minden, és az előadás szépen kifut választott témája mögül. Lehetne ez egy színházi prózaköltészet, ahol lapozgatva a versek között, az emberben lassanként felépül egy világ, egy gondolatkör, egy érzéshalmaz. Az előadás azonban túl van díszítve.
Nemrégiben, a Magyar Művek Szemléjén még terheltebb volt a produkció, hosszabb, és követhetetlenebb. Azóta a csapat sokat tisztított a struktúrán, s most egyszerűbb, átláthatóbb, tapinthatóbb lett minden. Az ürességet, amely befészkeli magát a rosszul költött képekbe, azonban továbbra sem tudják megtölteni. A Marlon és Marion most olyan, mint egy színházi tábor etűdanyaga. Nem lenne azonban hiábavaló tovább dolgozni rajta. Nagyon sok izgalmas motívumot, valóságos jelenlétet és jól komponált mozgásformát használnak, az alapanyag (Háy is, a társulat is) vonzása a nézőkre is hat. Hasonlóan jártam annak idején a Zsiráfivóhellyel (Rakovszky Zsuzsa verseiből indultunk ki), ahol az etűdszerkezet hosszú idő és sok munka, változtatás után elkezdett egyre szervesebb egységet alkotni. Bátran alakítgatni, további erős vonalakat húzni, sok segédvonalat megszüntetni, és figyelni, figyelni...
TIZENHÁROM
Janus Egyetemi Színház - Bakkhánsnők
A tegnapi előadások után ki voltam (vagyok) szomjazva valami olyasféle színházi élményre, amiről jól esne írni. Sajnos a Bakkhánsnők sem igazán ilyen előadás. Beülünk a lakodalmi sátorra emlékeztető fehér térbe, szorongunk, hogy aztán butácska etűdöket nézzünk problémás nőkről, hajazva kortárs állapotokra, de markánsan nem megfogalmazva azt. Ezekből a nőkből (lányokból) áll össze a kar, az elszabadult női energia, ahogy a görög dráma cselekménye diktálja.
A történetet azonban olyan vontatottan és érdektelenül meséli a társulat, hogy hiába jónéhány erős színészi jelenlét (a férfi főszereplők főként), a cselekmény helyett a folyamatos szünet állapotában vagyunk, minden gesztust és szót szünet követ, választ el, tördel szét, és nem kapunk semmilyen lendületet. Aztán jön a hirtelen effekt, a valóban nagy hatású óriási mozdulat, melynek során a fehér tér elröpül a fejünk fölül és mögülünk, a szőnyeg is feketébe vált, és a thébai palota romba dől. Az űrbe, az ürességbe csöppenünk, de az előadás már képtelen szárnyra kelni. Döcög tovább lassan, még látunk egy nagyszerű mozgásbetétet, aztán a szöveg nagy részét már nem lehet érteni a hangos effektelt gitár miatt. A szenvedés nem csak eljátszott: a mi szenvedésünk veszi körbe, bár más típusú...
Erősebb színészvezetéssel, átgondoltabb cselekményszövéssel és sűrítésekkel a rendezői formát bizonyára végig lehetne vinni úgy is, hogy a néző érdeklődését fenntartsuk, és a dionüszoszi beavatkozás tragikus története (mozzanata) valóban megtörténjen. Ebben az állapotában azonban csak egy torzó marad nekünk, és a saját fantáziánk, ami helyre igazíthatja az elszabadult rendezői koncepciót.
július 2. péntek
2.18 - Minden kicsit is öregebb lelépett. Olvasom (rendszeresen) Attila blogját (ő enyémet nem), olyan kiábrándult az aztsemtudjamiből, sok fiatal is elment. Nincs kapcsolat igazán. Kompánia megérkezett, újabb remény(?) Varju Nándi kitart, dadogva magyaráz valakinek angolul, ja, a spanyol lánynak!
1.54 - Most a VMG-sek viszik az estét, pedig az ő előadásukról lemaradtam (TIZENKETTŐ), pedig csak 2 percet késtünk. Kíváncsi voltam, mert a csapat nagy részét legalább két Színváltások óta figyelem, és bizony ilyenkor hónapok alatt rengeteget fejlődik az ember, a játszó, a fizikum. Jó példa az előző bejegyzésem: emlékszem Kovács Dani és Móga Piri első próbájára is nálam, a testtartásukra, a rejtett vagy kirakott gondolataikra. Tehát lemaradtam, de most Pap Gábor gitározik, és mennek a dalok. Ahogy tegnap a Soltis a sámándalokkal, most ők a posztmodern diákdalaikkal, "viszik" az estét. Például Mesés Gáspár nagyonnn sokat változott!!!
21.32 - Kovács (Dé) Dániel, társulatunk tagja felvételt nyert a színházrendezői szakra. Nemrég tudtam meg. Furcsa érzés ez, miközben itt Kazincbarcikán nemtudommitcsinálok, és évek óta ez megy, höhö, íme, fiaink, lányaink térnek befelé az istállókba. Móga Piroska tagnőnk(!) Kaposvárra nyert felvételt színésztanoncnak. Négy éve, amikor itt voltam, még nem is ismertem őket. Két éve Danival együtt dolgoztunk a Zsiráfivóhelyben, itt csináltuk a nemtudnimit. Piri volt a darab technikusa(!) Emberek jönnek, emberek mennek, Kazincbarcika marad. Hát, nem tudom, szeretnék-e így megvénülni. (31 vagyok... és egy bolgár előadás végét várom idekint... sóhaj).
TIZENEGY
Melpoart - Tangó kutyáknak
Még zajlik a bolgár csapat előadása, de én kifáradtam. Kifáradtam, miután a második előadást kellett volna megnéznem teljesen idegen nyelven. A játék maga is elég butácskának tűnt, de itt is egyfolytában beszélnek, amiből egy szót sem érteni. Úgyhogy feladtam. A vélhetően valamelyest humoros szöveget csendben hallgatjuk. Szerintem ez kínos. MIÉRT NEM LEHET ANGOL FELIRATOT KÉRNI A SZÖVEGES ELŐADÁSOKTÓL??? (A mai modern technikák ismeretében ez már nem olyan nagy ügy...) Ez így NEM nemzetközi fesztivál, csupán vannak külföldi előadások is. Kérdés, hogy kinek?
TIZEDIK
Trastos Teatro - Négy közjáték és egy elveszett lélek
A spanyol előadás ha érdekes nem is, de szórakoztató lehetett volna, ha értjük a szöveget. Mivel azonban (ismét) se felirat, se egyéb segítség, mit lehet tenni, nézzük a játékot, ami egy tipikusan színvonalas amatőr előadásként hat. Az öreg, bekötött fejű szakállas figura (az elveszett lélek) még így is nagyon mulatságos volt. Megérdemelték a nagy tapsot, csak nem tudni, pontosan miért...
18.29 - Nemrég megtudtam, hogyan kerültek ide a lettek: a külföldieknek (is) jelentkezni kell, mellékelve felvételt, kritikákat, nemzetközi ajánlóleveleket. Az ARKT csapata egy 20 perces DVD-t küldött a még be nem fejezett előadásuk anyagából. Ennek alapján lettek a lettek. Azért megnézném ezt a 20 perces anyagot, vagyis belenéznék, mennyiben lehet az embernek más benyomása, mint a látott előadás kapcsán. Egyébként megkerülhetetlen volna, hogy személyesen is megnézze valaki ezeket a produkciókat. Sokan járnak külföldi fesztiválokra. Felmerült ez már 2 éve is. Például a Kompánia biztos találhatna/javasolhatna ilyen fellépőket. De sokunknak lehetnének ötletei. Ha valaki ezt komolyan megkérdezné...
KILENCEDIK
ARKT - Forgalom
Az első "előadás", ahonnan kijöttem (igaz már sajnos csak a vége felé). Köszönöm, de ha nyilvános tréningmunkát szeretnék nézni, nem színházi fesztiválra jövök. Vagy ha mégis ez kell a műsorba, jó lett volna, ha van közben egy instruktor, aki vezeti a kísérletet. De még egy tréningmunkától is többet várnék. Várnám a változást, a belső téteket, a fordulatokat, ahogyan a mozdulatok ismétlődései átizzítják a résztvevőket, kiélezik jelenlétüket. Itt tompa és érdektelen, egymásra halmozott, véletlenszerű mozgásokat látunk. A lett társulat munkáját (nagy meló lehetett ezt rögzíteni) tisztelem, becsülöm, de nem akkor, ha kénytelen vagyok (majdnem) végignézni.
(Jól viselkedik a barcikai közönség: pár éve csoportosan áradtak kifelé az emberek az ennél jobb előadásokról is. Most csaknem mindenki illedelmesen végigülte, unta, álmodta, vakarózta, vigyorogta, olvasgatta az öncélúságba vesző időt...)
***
Továbbra is a tegnapiakról.
NYOLCADIK
Soltis Lajos Színház - Álomevők
A fesztivál eddigi legérettebb előadása. Mozgás, gesztus, jelentés szerves egységében. Egy témára fűzött etűdsor menyasszonyok és vőlegények között. A párosodás, a találkozások, a szakítások, az ünnep, az öröm, a szüret, a gyász, egyszóval a közösségi események adják az apropóját, hogy a társulat hatalmas energiával árassza el a színpadot, és azt tegye velünk, amit csak szeretne. Ami hiányzott nekem A végzetes szerelem játékából, most itt van: jól esik ez a kócosság, ez a folyton önmagát gerjesztő káosz, ami újra és újra a rend(ezettség) formáiba sűrűsödik. Ettől aztán végtelen szervezettség, és végtelen szabadság uralkodik egyszerre.
A darabot Deák Varga Rita rendezte. Annak idején szintén sokszor láttam a Verkli című előadásukat a Szárnyak Színházával. Most, mintha ennek a munkának a hasonmását (folytatást, továbbgondolását, újraalkotását, tovább érlelését) láttam volna.
Ugyanakkor vannak nagyon jól sikerült etűdök, és vannak (ezek is baromira megkomponáltak) kvázi blöffgyanús, vagy egyszerűen csak attrakcióra élezett jelenetek. A legjobbak közé tartozik az a rész, amely az egyik menyasszony öt férfival való párkapcsolatát meséli el. Évek történetét sűríti ez a pár perc. A végén a sok elhagyott, gyenge férfi után a nő egy halálos, fojtogató kapcsolatban fejezi be sorsát.
Az ilyen típusú etűdök veszélye, hogy túl általános jelentést ér csak el, vagy a mozgásformák eluralják a dramaturgiát (egyszerűen érdekesebbek lesznek az alkotók számára is), és a mese (logikája) összetörik, nem érvényesül. Így van ez éppen az egyik leglátványosabb jelenetben, amikor a férfikar egy hegedülő lányt mozgat a térben, miközben a hegedű gyönyörű finomsággal szól tovább. Mindez azonban túlságosan is jelent valamit. A szimbólum súlyát a "sztori" nem bírja el...
Zavaró még a verkliszerűen gépies zenebejátszás. Olykor a zene fölé megy a jelenetnek, a színpadi történés kiürül. Sokszor a zene ritmusa, hangulata, érzelmi foka miatt a cselekményhez nem illő fordulatokat kell beiktatni. Ilyen módon sokszor azt érezzük, hogy a zene komponál, én nem a színház szándéka fogalmazódik meg.
Mindezen kötözködésekkel együtt is - immár harmadjára látva az előadást - az Álomevőket nagyon nagy eredménynek tartom, és szívesen írnék egy alapos elemzést róla (inspirálva érzem magam erre), el is kértem már a csapattól a jelenetlistát.
HETEDIK
Apró Színház - Mostohák
Minthogy érintett vagyok az előadásban, csakis amolyan szubjektív beszámolót tehetek közzé. A Mostohák egy "alternatív" Hamupipőke-feldolgozás, kevés szöveggel, sok látvánnyal, zenével, és a litván kultúrkörből gyűjtött elemekből. Saját nyelvet építve az apró, tulajdonképpen nagyon szerény elemekből. Ez a típusú "szegény" színházi eszköztár (valójában több: hozzáállás, szinte hitvallás) szerencsésen találkozik az Apró Színház témaválasztásaival. A Trebla nagy sikere után a Mostohákban is sikerült megteremteni egy új nyelvet, amely mindeközben jól szolgálja a mesét, a karaktereket, létrehozva érzelmi színeket, valós problémát tágyalva.
Kevés előadás van (Kazincbarcikán is), ahol varázslat tud történni. Nekem a Mostohákban tegnap ez létrejött. A Popelka tenyeréről-szeméből potyogó gyöngyök, a magányos tánc az Apa ott hagyott kabátjával, a képzeletbeli madárból herceggé változó egyszerű öltözetű, tiszta férfilélek.
Valahogy így kellene átmenteni magunkat a gyerekkorból a felnőttségbe. Megőrizve haladni tovább.
És lám, még balettszőnyeg is előkerült valahonnan, úgy látszik csak kérni kell!
***
Tegnap az Apró Színházban betöltött technikusi szerepem miatt nem láthattam az Osonó Színház és győri KörTeliKör előadását. Mindkettőt megnéztem azonban már korábban, ezért nem szeretném kihagyni őket a barcikai beszámolóból sem.
HATODIK
KörTeliKör - Pernelle család
Varju Nándor bátor és pontos rendezését Balassagyarmaton láttam. Nagyszerű munkának tartom, nagyon eleven szereplőkkel, nagyon szellemes szájalással, meglepő fordulattal a végén. A Tartuffe-öt feldolgozó előadás friss és szórakoztató. Mondjuk, sokkal több nem marad belőle pár hónap múlva, mint ennek emléke. Kivéve a végső megoldást (SPOILER jön!), miszerint a leleplezett, de Orgon házát magának követelő, szerződést lobogtató Tartuffe-öt egyetlen pisztolylövéssel kiiktatják. Kész. Moliére óta ennyit változott a világ. Nem mintha manapság lelövöldöznénk egymást. Nem, konkrétan nem. De ha most például az NKA-s pénzek hipp-hopp zárolására gondolok...
ÖTÖDIK
Osonó Színházműhely - Részletek a bolyongás meséiből
Az előadást Szilágycsehiben láttam első ízben, és rögtön meghívtam a csapatot a Színváltások fesztiválra. Csodák csodája, sikerült szerezni rá útiköltséget, szállást, némi szerény étkezést. A társulat minden nehézség ellenére is vállalta az utat. Így még kétszer végignézhettem az előadást az AKG-ban akkor még működő Prizma Színházban (itt volt a 200-dik előadásuk, most már 300 felett járnak).
Engem teljesen lenyűgözött, odaszögezett, megdöbbentett, energiával töltött fel, csenddel töltött fel, nyugalommal töltött fel. Színházuk olyan, amilyen a civil megjelenésük is: csendesek, alázatosak, roppant izgalmasak. Egészen hihetetlen, hogy ilyen fiatal emberek hogyan képesek ilyen koncentrált munkát végezni ilyen hosszú távon.
Hogy mennyi a produkcióból a színház, és mennyi a szertartás, azt nehéz lenne kiméricskélni. Nekem ezek határterületek. Sokakkal ellentétben én nagyon szeretem, ha keressük a színház határait, ha a nézőt provokáció érheti (lelkileg, fizikailag egyaránt), szeretem, ha meg akarnak győzni valamiről - ha mindezt tehetségesen és önmagukkal is vitatkozva, kételkedve teszik. Számomra a Bolyongás meséi ilyen típusú élmény. Néha robogó vonaton vagyunk, néha mély meditációban. Néha közvetlen sokkolás, néha esztétikai elidegenítés.
Úgy változunk mi is szereplőkké az előadást nézve, ahogyan életünk egy pontján dönthettünk volna úgyis, hogy benn maradunk. Belül azon, ami az élet, és nem helyezkedünk kívül.
július 1. csütörtök
2.10 - Arra gondoltam, hogy a szubjektív (time-kódos) bejegyzések nagyon fontosak, ezért áthelyezem a hangsúlyaim. Ergo: igyekszem többet dolgozni (a bloggal).
1.49 - A Művelődési Ház előtt ülünk, a Soltis csapata sámán-nótákat énekelt, nem lehetett nem részt venni benne. Erre azt javasoltam nekik, hogy a Csongor és Tündét át kellene rendezni egy kocsmai környezetbe, ahol részegeskedő fiatalok közösségéből alakul ki egy asztalon dobolós szertartás, és adódik elő ebből, a "nép borgőzös lelkéből" a mesejáték. Közben, bevallom, erős irigység fogott el, mondjuk 2 éve mi is tudtunk ennyire együtt energiákat termelni, magunktól, magunkból, együtt, a Radikálissal. Ma ez másképp van, mindenki inkább az egyéni utakat keresi, komorabb lett... bölcsebb avagy problémásabb. Én magam is. Azt is mondtam az előbb Kristófnak (Apró Színház), hogy mi, 30 fölött, már kevésbé vágyunk színpadra, kevésbé vágyunk szerepelni. De aztán kiderült, hogy 20 évesen is így voltunk. Tehát nincs mentségünk.
Mindenesetre a kocsmai Csongor és Tündét érdemes lenne megfontolni, olyan lehetne, mint egy magyar Don Quijote. És: mennyire más asztalon dobolni, mint a földön. Az ember tartása egyenes maradhat. És ebben a tartásban nagyon sok rejlik. Kinyit, büszkévé tesz. Mindezt fiatal kocsmázók közegében, ahol a tartás (asztalra dőlés, hőzöngés, tántorgás, összeomlás, stb.) mind létkérdés.
Most érzem először, hogy Fesztiválon vagyok.
22.00 - Megy ki a közönség, eddig ez a taps tűnt a legnagyobbnak számomra a fesztiválon. És voltak csodás pillanatok ma, igazán jól ment az előadás. Később bővebben is...
21.00 - Beálltunk, és rögtön kezdünk! Végül egész szépek lettek a fényeink. A többi már nagyrészt a játszókon múlik.
19.57 - Még mindig világítunk. Az Osonóról is lemaradtam... Most már eszembe jutnak az előző évek beszerelései: valahogy itt mindig baromi lassan ment.
18.35 - Az Apró Színház esti előadására készülünk, ezúttal technikusi minőségben nézegetem, ahogy a műszak szerel. Emiatt aztán a győriek előadását nem tudom megnézni. Az Osonót talán. Bár mindkettőt láttam már korábban, így aztán mindenképp írok róluk. Itt meg egy csomó ember dolgozik most, valahogy mégis tök lassú az egész. Most sürgetem őket kicsit... Megmozdultak! (A műszak mindig a legérzékenyebb része az egésznek, nálunk a Tűzraktérben is, remélem nem olvassák el ezt a bejegyzést).
NEGYEDIK
A ragyogás kristály kockája - Zárt ajtók mögött
A horvát társulat táncelőadása megelevenedő képek sorozata. Egy szekrényből bújnak elő karakterek, egy fehér inges férfi, és egy női tánckar. Az ő viszonyaik, a belső és külső valóság határán, ez a témája a képzőművészeti indíttatású produkciónak. A látványt a szépen kivitelezett és folyton változó, álomképek előhívását segítő világítás erősíti. A táncok, az alakok is szépek, a zene is szép. Minden szép. Valódi színházi történéshez azonban ez kevés. Vagy túl sok. Mondhatnánk úgy is: giccs.
Az egyneműséget, ami borzasztóan uralja az előadást, vagy sajátos mozgásformákkal, vagy valóságos színészi állapotokkal, de minimum több tempóváltással és összességében az őrület elszabadításával kellene megtörni, megmozgatni, az esztétikai pajzsot (túlesztétizálást, giccset) fellazítani. Mert így nem kapunk pontos jelentéseket sem. A táncosok jelenléte kifejezéstelen, a mozgásformák messze nem elég karakteresek (inkább sablonos kortárs elemeket látunk, egyébként elég technikásan (szépen) előadva), aminek következtében a képekben megjelenő tagolt tér, az alakok elrendezése és vonulása nem kényszerít valódi emberi kapcsolatok felismerésére. Ez az üresség pedig elálmosítja a nézőt. Én legalábbis elszunyókáltam.
Remélem, hogy a horvátok megnézik ma az Osonó Színház előadását és a Soltis Színház Álomevők-jét. Mindkét produkció a most tárgyaltnál sokkal rétegezettebben bánik az álomképek (etűdök) egymáshoz fűzésével. Mindkét előadás sokkal jellegzetesebb világot teremt mozdulatban és színészi energiában. Mindkét előadás (korábban láttam már őket) egy valódi közösség valódi problémáival képes foglalkozni.
Egyébként biztos túl szigorú vagyok a horvát csapattal, mert munkájuk a profizmus látszatát hordozza. Jómagam is hasonló elemekkel dolgozom mostanában az Oberon világai című készülő darabunk kapcsán (nem táncelőadás lesz). Tudom, micsoda elképesztő energia szabadulhat fel, ha egy csoportnyi ember néz velünk farkasszemet a játéktérből. Milyen feszültség tud generálódni, amikor egy csoport kilök magából valakit, vagy az illető maga vonja ki magát a közösségből. Vagy amikor sok ember eltérő cselekedeit kollázsoljuk össze. A közösség ereje (színházi ereje is) azonban azon múlik, hogy milyen minőségű energia tartja azt össze. Vagy löki szét. Milyen típusú kapcsolatok (vonzások és taszítások) fűzik össze a közösség bonyolult hálózatát. Ezt meg kell tudni teremteni, és biztosítani a változáshoz szükséges belső mozgásokat. Létrehozni a nyugodt tó tükrét, és a viharos tengert is. Ugyanazokból a cseppekből. És ha mindezt képtelenek vagyunk humorral megtörni, öniróniával kezelni, akkor a komolyság és idegenség maszkja dermed ránk.
HARMADIK
Tegnap tehát elveszett minden, amit este írtam, mit tehetek, megpróbálom ma visszaidézni.
Fészek Színház - Fém
Az előadást immár másodjára láttam, és ezúttal sokkal jobban tetszett, mint annak idején, a bemutató környékén az Új Színházban. Ilyen a színház! Van értelme továbbjátszani... A Cziczó Attila által írt darab a szerző rendezésében valósult meg. Samu és Lola két (vagy több) lehetséges történetét meséli el, attól függően, hogy egy óvszervásárlási döntés nyomán születik-e gyermekük vagy sem. E párhuzamos, képzeletbeli (színházi) játék során fel-felvillanó epizódokat látunk az életükből a szabadsággal itatott érettségiző kortól a kiüresedő felnőttkorig. Hogy miért győz minden változatban a kiábrándultság, a kapcsolatok lehetetlensége, az elidegenedettség, az nem egészen világos. Mert sajnos ez történik, és minden fantázia, tehetség, humor, ötlet, néhány jóféle színházi megoldás (például a jelenetek közötti szellemes váltások) ellenére a darab az első fele után kimerül, és csak ismételni képes önmagát, a megoldás bármiféle igérete nélkül. A főhősökkel együtt lassan mi is feladjuk bármilyen normális élet lehetőségét, szabadulnánk tőle, szívesen vennénk, ha véget érne az előadás.
Pedig egyébként kiemelkedő alakítást nyújt a két főszereplő. Sütő András Miklós legjobb pillanatai a gyors - olykor
szellemesen és meglepően stílustörő - váltások, egyébként végig intenzív, nagy erőket vet be, és jól egyensúlyozik a drámai és groteszk ábrázolás között, akárcsak partnere: Herczeg Anna. Ugyanakkor mindkettejük hiányzik még valamiféle mélyebb tapasztalat, érettség, bölcsesség, amivel esetleg kevesebb energia többet mondhatna, és a figurák ábrázolása elmélyülhetne. Még mindketten túlságosan szeretnek szerepelni, és a munka nagy részét ebbe fektetik. A többiek sokkal gyengébbek, ettől szerényebbek is, és összességében a színpadon is szimpatikusak. A színészi gárda egyenetlensége párhuzamban áll egyébként a darab ellentmondásaival. Sok-sok szellemes, jól megoldott, jól eltalált jelenetet látunk, tele kulturálkis utalásokkal, mégis valahol mindig a felszínen maradunk, afféle családi körös tanmesévé züllesztve a terjengő időt.
Az utalásrendszer egyébként megér még pár sornyit e blogon: rengeteg - főleg filmes - asszociáció szövi át a darabot, bemutatva, hogy a kamasz korosztály honnan szerzi (vagy szerezheti) be mintaképeit. E személyiségi, életmódvezetési és viselkedési minták egymásnak is ellentmondó sokasága között téblábolnak a szereplők (Bunuel-től Humphry Bogart-on át a Kill Bill-ig), és keresik bennük saját önképeiket. Nagyon hiányzik azonban, hogy előbb-utóbb mégis kirajzolódjon a saját önképük. Hogy a sablonok és minták tömegéből mégis önmagukká váljanak. Fontos mondanivalója lehetne ennek az anyagnak, hogy ez az egyetlen esélyünk: az életben csakúgy, mint a színészi alakításokban, és talán a színházi előadások megoldásaként is...
MÁSODIK
Ludic Diákszínház - Ír költemény hegedűre és lélekre
Nem először fordul elő Kazincbarcikán külföldi előadást nézve, hogy erősen kétségbe kell vonni a válogató/delegáló(?!) döntését. Érdekes(?) lenne megtudni, ki és miért gondolta azt, hogy a fesztivál közönségének ezt az előadást látnia kell, vagy hogy ennek az előadásnak itt be kell mutatkoznia. Az egyórás, folyamatosan szöveggel dolgozó produkcióban románul beszélnek a színészek, feliratozás nélkül. Így a közönség nagy része értetlenül kénytelen szemlélni a két főszereplő melodramatikus játékát, melyről azért nagyrészt be lehet azonosítani, miről szól. Egy párkapcsolat történetét látjuk, iskolásan váltogatva a melodramatikus ömlengést, és a tragikus színezetű igyekvéseket. A vélhetően jobb sorsra érdemes színészek nagy erővel, de sablonos gesztusokkal jelzik a figurák állapotait, őket magukat azonban a valódi jelenlét esélye elkerüli. Minden gesztus csinált, leutánzott. A szöveg felé nem menekülhet a néző, érdekes színházi ...khm, gondolatot nem látunk megvalósulni, marad tehát e rossz játékmód szemlélése. Meg a töprengés a színházi térré fokozott tornatermi "díszleten": nehéz megérteni, hogy egy hosszú évek óta zajló nemzetközi(!) fesztivál miért nem szerzett még be elegendő fekete függönyt, helyettesítendő a fényeket visszaverő, a szellőzést teljesen meghiúsító fekete fóliákat. (Most hozakodjak elő még a fekete linóleum igényével is, hogy ne felfestett kosárlabdapálya vonalain kígyózzon az ember tekintete?... Igen, előhozakodom.)
A román előadás után persze egy dolgot azért meg lehet tenni: valaki biztosan tesz majd egy nagy pipát egy papírra, és igazolhatja, hogy egy kulturális párbeszéd megtörtént. Jelentem: sajnos nem történt meg.
június 30. szerda
TANULSÁG
mindig ments, és ne írj soha főként ismeretlen és szeszélyesen viselkedő blogszerkesztőbe egyből szöveget.
hát elszállt, minden 2. és 3. előadásról eddig leírt... szellemi termékem. Közben Cziczó meg is előzött. Attila, nem tudod visszahozni a szellemi termékeim??? :)
ELSŐ
Soltis Lajos Színház - A végzetes szerelem játéka
Két évvel ezelőtt nekünk jutott a nyitóelőadás egyfelől megtisztelő, másrészt azonban protokollal megelőzött szerepköre. Utazástól, találkozásoktól, nyitóbeszédektől "meggyötört" közönség előtt, a művelődési ház hatalmas ásító nagytermében. A Zsiráfivóhely ékszerdobozából szanaszét gurultak a felismerhetetlenné vált darabkák. Nem szeretem ezt a nagytermet. Most sem kedveltem meg. Jó lenne látni egyszer ezt a teret, ahogy valaki megszelidíti. Ha valahogy meg lehetne szüntetni a színpad és nézőtér távolságát. A Soltis előadása most működött, a tér ellenében is működött. (Balassagyarmaton jobban működött.) A commedia dell'arte eszköztárát használó keserű-humoros játék legnagyobb erénye a figurák kidolgozottsága, a mozdulat, gesztus és szó szépen komponált egysége, tiszta és játékos szervezettsége. A magas színvonalból is kiemelkedik B. Péter Pál Brighella-alakítása. Persze a leghálásabb szerep... ha van ilyen... van, alkat kérdése is, a hajlékony intrikus típusa sokirányú játékra ad lehetőséget. Brilliáns. Az egész előadás pedig végtelenül elegáns. Ha kötözködnék, éppen itt tenném. Ízlés kérdése, mondhatnánk, mégis, elbírnék némi kócosságot (kockázatot), közelebb hajolva korunkhoz, ahol semmi sem ilyen egyértelmű, semmi sem ilyen egyszerű, semmi sem ilyen tiszta, mint most a színpadon. Vagy a nézőtéren. Főként a "Tisztelt Nagyérdemű" mindig visszatértő szólama idegesít. Nem érzem magunkat annak. Ők sem éreznek minket annak. Persze ha ez valahogy irónikusabb lenne, vagy provokatívabb, sőt, esetleg szemtelen. Igen. Szemtelen. Lázadó. Stílustörő. Nem feltétlenül mondana ez ellent annak a mély alázatnak, amivel a Soltis előadása mégis ünnepivé tudta tenni a 20. kazincbarcikai fesztivál kezdetét.
NULLADIK
A Tűzraktér napfényes udvarán, álmos kollégák és kósza lelkek ténferegnek, a hazai pálya ideális kiindulópont, képzeletben már Kazincbarcikán vagyok, az elmúlt évek képei köröznek a fejemben. Mit várhat az ember egy ilyen találkozótól? Minőségi kínálatot? Nagyszerű színészi alakításokat? Mélyreható zsűrizést? Barátkozást, beszélgetéseket? Inspirációt? Az utazó az ismeretlenbe lép...
