Kezdés:
mindenki kissé nyűgös, de kedves félszavak, pogácsa, rétes, kézrázások. A 120 fős tagságot kb. 15-en képviseltük. Alig 10%.
Bevezetés:
kicsi csúszás után az elnöki beszámoló. Kimerítő alapossággal, egy kerek órán át. Nekem sok újat nem mondott, lévén, magam is 2009. decemberéig éveken át az elnökség tagja voltam, illetve a Szövetség könyvelését végzem 2007 óta. Kiss László némi indulattal reagált az elnöki beszámolóra, melynek hosszát kritizálta, sajnálva, hogy így fontosabb témákra nemigen marad idő.
Tárgyalás:
mivel érkezésemkor jeleztem, hogy nem tudok végéig maradni, az Elnök úr felkért, hogy amennyiben hozzá szeretnék szólni, tessék, lehet. Belekezdtem, a bennem felhalmozódott hiányérzettel és keserűséggel. Három (igen, 3!!!) perce sem beszéltem, mikor Solténszky Tibor levezető elnök belém fojtotta a szót, közölve, hogy ebből elég (mondjuk, megelőzve korát, ami a szólásszabadság hazai helyzetének alakulását illeti)! Tessék meghallgatni a magnószalagot, senkit (sem ott, sem nem ott lévőt) személyiségi jogaiban nem sértettem, az okot sem akkor, sem most nem értem, mindenesetre, az ülést részemről ott hagytam!
Tanulságok levonásának kezdete: sajnos, nem ez az első eset, hogy a Vezetőség nem kíváncsi arra, amit mondok. Tudomásul vettem. Ahogy bántak velem (a jelenlévő tagság csendes beleegyezésével, mint említettem kort megelőzve), azt nem sikerült tudomásul vennem! Így ezen fórumot ragadom meg, hogy a Szövetség tagsága elé tárjam, amit gondolok:
Elétárás:
2009-es lemondásom három fő oka volt:
A/ a tagság passzivitása. Ha nincsenek (jelen), kinek érdekében és felhatalmazásával cselekszünk is? Ha egymásra sem vagyunk kíváncsiak, miért ácsingózunk a külvilág kitüntetett figyelmére?
B/ a zsűrizések minden Szövetségi kinyilvánítás ellenére sem mérnek azonos mércékkel és helyenként erősen részrehajlóak. Ezen okból lemondásomkor azt is bejelentettem, hogy nem kívánok többé minősítést kérni. Érdekes módon azóta, többen követték a példámat, tehát nem csupán a saját elszigetelt sérelmemről van itt szó.
C/ a Szövetség régóta képtelen eldönteni, hogy ténylegesen kiket is kíván képviselni. Szerintem a hazai felnőtt, amatőr színjátszókat kéne. Ők azok, akik nem kapnak semmilyen segítséget máshonnan! Sajnos innen sem. De a tagdíjat ide fizetik.
Ennél azonban sokkal nagyobb a merítés. Soraink közé tartozónak tartunk profikat (érdemeikre emlékezvén), alternatívokat, egyetemi színjátszókat (akik nélkülünk is megvannak, köszönik szépen), tulajdonképp még ’diák’-kategóriába sorolható csoportokat is.
Miért? Egyszerű a válasz: a Szövetségnek szüksége van „kirakat”-csoportokra, média-ismert húzónevekre, hogy pozícióját erősítse (hol is?) ; ezen csapatoknak pedig jól jönnek a fesztivál-díj felsorolások a pályázataiknál és persze az ezekkel járó esetleges pénzdíjak sem esnek rosszul. Tessék végigböngészni az elmúlt évek fesztiváljainak eredménylistáját!
Nem irigykedem. Vagyis csak kicsit. A fő baj, hogy sem anyagi, sem egyéb (ezt tartom igazán lényegesnek: játszóhely csere alapon vagy csak úgy, szakmai továbbképzés, a tényleges párbeszéd helyének megteremtése, moderálása) segítségre a Szövetségnek nincs ereje!Lehet sok mindenre hivatkozni, de ha a meglévő források (pénz és ember) egy irányra fókuszálnának, több látszata lehetne a tevékenységnek.
És nem hiszem, hogy a tagság ezt magától meg tudja tenni. Vagy ha igen, minek a Szövetség?
Mert, ha a Szövetség nélkül történnek egymásra-találások, vendégjáték szervezések, infrastuktúra rendelkezésre bocsátások, fesztivál szervezések (csupa jó és kell dolog), kiderül, hogy regionálisan tud működni a dolog nélkülünk is!
Akarjuk?
(ezeket elmondtam a közgyűlésen is) 1987 óta játszom, 1990 óta írok, rendezek (csoportom: Vécsey Kamarateatrum), kaptam számos díjakat, mégis idáig senkit sem érdekelt a tapasztalatom, a véleményem is csak ritkán (ez általános egymás között, ugye?). Közös munkára felkérést idén kaptam (mindjárt kettőt: Cziczó Attila - Fészek Színház , Nagykátai Zeneiskola). De emberkék, nem ilyesmi volna az út? Hogy egymástól tanuljunk, hogy egymásnak segítsünk? Nálunk vendégszerepeltek már színészek: Teréki Krisztián (Nagykáta) a „Rokonok”-ban (1999), Hollai-Heiser Anna (Nemzeti Színház) a „Herner Ferike faterja” c,. darabban (2008), Szarka Dorottya (Club Színház Gödöllő) a „Bambini di Praga”-ban (2009) és voltak sajnos számosan akik visszautasították a megkeresésünket ; ötletemet felhasználva már készítettek jelenetet: Meghallgatás (Nagykáta, 2002), mi januárban játszunk vendégként a Fészek Színházban (Bp., Jemol).
Hosszan tudnám sorolni az általam ismert (főként vidéki!) amatőr csoportok kínjait. Néhányat említettem a közgyűlésen is. A lényeg: ezek a jól-rosszul működő, többnyire saját zsebből (!) finanszírozott csoportok helyben (a sportklubok mellett) a KÖZÖSSÉGEK! Bizonyítják, hogy lehet együtt gondolkodni, tenni, hogy lehet tartozni valahová! Őrzik a tüzet.
Nincs ma ennél fontosabb. Nem menekülhet mindenki Bp.-re érvényesülni! Én rájuk fókuszálnám a Szövetség erejét. Persze, lehet másként is dönteni. Csak dönteni kellene már.
Ne versenyeztessünk többmilliós költségvetésű társulatokat (mert ezek nem amatőrök) a valódi amatőrökkel! Ha elmondjuk, hogy a másik milyen jó (fizetett rendezővel, színésszel, tanult technikussal), még nem segítettünk az autodidaktán. A különbséget jó esetben ő is látja. Csak nem tudja, hogy érhetné a másikat utol.
Alakítsuk át a zsűrizés rendszerét! Rengeteg pénz elmegy rá és keveset segít. Hívjunk meg inkább gyakorló társulatvezetőket, rendezőket, színészeket és a zsűrizés inkább együtt-gondolkodás legyen, mint kinyilatkoztatás.
Ennyi.
Minden szavamért vállalom a felelősséget, s mindezt végigolvasva, fogalmam sincs, mitől vagyok persona non grata.
Tisztelettel: Barabás Tamás
