Mint írtad, nem maradtál a beszélgetésre az előadás után, ahol az általad felmerült észrevételek némelyike szintén megjegyzésre került a zsüri-beszélgető partnerek részéről.
A magam részéről akkor úgy éreztem, hogy a tisztelt ítészek nem vettek észre valamit, ami engem nagyon is megérintett, amit ott, el is mondtam e beszélgetés alkalmával. De mivel megjelent a kritikád, most ehhez szeretném csatolni írásban is a magam észrevételeit.
Amit az ítészek leginkább hiányoltak, hogy nem sikerült felfedezniük az előadást összefogó történetet, talán egy az előadással szemben támasztott előzetes elvárás eredménye lehet.
Az előadás alapképlete véleményem szerint arra épült, ami a nagy Mester (P.B.) szerint a színház alapképlete. Tehát van egy üres tér, amiben valaki, vagy valakik cselekszenek, (kapcsolatba kerülnek egymással) és valaki, vagy valakik ezt nézik. Az előadás előtt tudtunkra hozták, hogy ez egy előadás improvizáció. E koncepció következménye, hogy a történet vagy inkább cselekvés folyam ott születik meg előttünk, ha megszületik, és tölti meg élettel az előadás terét. Fel lehetett még fedezni, hogy az előadás etűd témáihoz kapcsolódnak a bejátszott zenék, és ehhez társulnak a pillanatnyi hatás erősítésére egy csellós improvizációi.
Nos, számomra pont az volt a megejtő élmény, hogy az előadás akkor és ott született meg a játszók jelenléte következtében. A szereplők valójában önmaguk akkori hangulati és érzelmi állapotát felvállalva (amit nagyon bátor cselekedetnek éreztem) cselekedtek egy bizonyos téma szerint. Ettől az előadásnak és a jelenlétüknek kétségbevonhatatlan igazsága és erőtere született, ami rám erős hatással volt és időnként a csoda élményének tanújává tett. Mert igenis erős jelenlétek születtek, artisztikus megformálásban. Az előadás legjobb pillanatai azok voltak, amikor a megszülető kapcsolati-állapotok olyan erővel jelentek meg, (csak egy példa: a két nő között hánykolódó férfi esete,) hogy már elváltak a konkrét játszók érzelmi állapotától, és egy univerzálisan az emberi létre jellemző TUDATÁLLAPOT-ként jelentek meg. És számomra (és talán nem csak számomra) ekkor megszületett a színház totális alapélménye. Persze nem állítom, hogy az előadásban nem voltak hullámvölgyek, de ez sajátja a pillanatnyi állapotok generálta előadás improvizációnak. Az alkotók arra is gondoltak, hogy keretbe zárják előadásuk érzelmi-hangulati alapélményét, amit az előadás végén elhangzott dalban nyújtottak át nekünk. A dal arról szólt, hogy a lélek fel akar repülni, és szabadon akar szárnyalni, de mindig visszahull a földre, a porba. Nem akarom most részletezni a jelenetek téma variációinak tartalmát, bár lehetne beszélni erről is, vagy arról, hogy a megformálás a táncosok részéről milyen pontos formakultúrával párosult.
Célom most alapvetően az volt, hogy megpróbáljam felmutatni az előadás számomra értelmezhető és élménnyé vált alapkoncepcióját, mert véleményem szerint e mellet mentek el észrevétlenül a véleményt formáló ítészek. Ugyanakkor nem szeretném, ha az általam értelmezett nézőpont - amely megajándékozott engem színházi élménnyel - észrevétlen maradna, és csak egyféle látásmód érvényesülne a kimondott kritikai-szakmai köztudatban.
Üdvözlettel:
Hegedűs Jenő
