Eszerint minden határátlépés a következő részekre tagolható: az elválasztás fázisára, a küszöb- vagy transzformációfázisra és a betagozódás fázisára. Musil Törlesse ezeken a fázisokon megy keresztül; a regény szövegvilága természetesen a második fázist taglalja a leginkább körvonalazott módon.
A regény az elválasztás fázisát Törless szülőkhöz való ragaszkodásának ábrázolásával és az anyakép minduntalan fel-felbukkanásával teszi érzékletessé. Törless szülőkhöz való viszonya biológiai státuszában a legerősebb. A fiú fizikailag leválik a családról, és miután érzi is ennek rideg valóságát, összekötő kapcsot keres, ami a levélírás aktusa lesz. „Leveleket írt haza majd’ mindennap, és csak ezekben a levelekben élt; minden egyéb, amit tett, élettelennek, jelentéktelennek látszott előtte” (8.o.). A másik oldalon az anya részéről ugyanúgy lejátszódik ez a folyamat: „a tanácsosné nem találta helyét a házban; üres volt minden és kihalt; még napokkal a látogatás után is könnyes szemmel járt-kelt a szobákban, itt-ott becézőn megsimogatva a tárgyakat, amelyeken előbb fiacskája keze vagy tekintete pihenhetett” (10.o.). Az összetartozás három szinten jelenik meg: egyrészt emocionálisan (ezt jelzi a sírás mindkét fél részéről), másrészt a tapintás, az érzékelés szintjén (az anya fizikai kapcsolatot alakít ki az ott nem lévő fiúval), illetve Törless intellektusa (az írás) révén. Törless transzformálódása egyébként éppen az intellektus és az ösztönök világának terén megy végbe, így azt is lehet mondani, hogy a regény előrevetíti ezt a folyamatot. Azt is fontos észrevenni, hogy az intellektus és a fizikalitás itt még nem különül el egyértelműen egymástól: ezt jelzi az írás ujjakkal való összetartozása: „Goethét, Schillert, Shakespeare-t olvastak, de talán már moderneket is. Mindez félig megemésztett állapotban visszaszivárog az ujjak hegyén át a papírra” (14.o.).
Azonban az ujjak nem pusztán az intellektus fizikai megnyilatkozásai, általuk vezeti be ugyanis a regény az iskolai évek másik fontos elemét, az ösztönvilágot, ami még tovább „tökéletesedve” elvezet az érzékiség és a nemi ösztönök elkülönböződésének élménye felé. Ez egyrészt a H. hercegről adott jellemzésben érhető tetten: „álmatagon játszott ujjaival, nőiesnek csúfolták” (11.o.), másrészt pedig a Beineberggel való viszony kibontakozásának első mozzanataiban, amelyek itt még csak utálatot ébresztenek a főhősben – „keskeny, barna keze, amint ügyesen dohányt göngyöl a papírba, igazán szép” (24.o.).
A transzformálódásnak a szöveg szó szerint végtelen lehetőséget nyit – sem a főhős, sem az olvasó nem tudja még, miféle tapasztalás növi ki magát a megélt eseményekből. Ez már a regény felütésében is megmutatkozik – „végtelen egyenesen két párhuzamos sínpár futott végig mindkét irányban” (7.o.) –, de a matematika törvényeinek boncolgatása révén szinte állandóan jelen van a műben. A végtelen sínpár képe jelöli az origó hiányát. Törless ennek pótlására logikát, rendszert, törvényt keres, valamit, amihez viszonyulni lehet, mert ennek hiányában kiszámíthatatlanná válik az események egymás utáni sorjázása, féktelenséget idéz elő a tudásszomj, és a tapasztalás, legyen az bármilyen kegyetlen játék is, kötelező lesz – tapasztalás hiányában ugyanis Törless sem jut el a lét megélésében való részvétel többféle aspektusának felismeréséig. Ilyen törvénye azonban csak az értelemnek van. Ezt pedig két dolog hordozza a műben – a már fentebb is emített írás és a matematika. E két dolgot még egy motívummal is összeköti az író: „valahányszor napközben a játék vagy a tanítás idejében arra gondolt, hogy este majd levelet ír, úgy érezte, mintha aranykulcsot rejtegetne egy láthatatlan láncon, és ezzel, ha majd senki sem látja, titokzatos kertek kapuit fogja kinyitni” (9.o.); „a tiszteletből bizonyos irigység is támadt benne tanárával szemben, aki otthonosan mozog ezek között az összefüggések között, és ismeretüket örökösen magával hordja, mint egy titokzatos kert kapujának kulcsát” (92.o.).
Az is lesújtó módon hat a hősre, hogy sem az írás, sem a matematika nem ad választ a rajtuk kívül eső történések miértjeire. Ami az iskolai évek alatt benne lezajlik, azt nem tudja megközelíteni egyik, az értelem által kínált eszköz révén sem. Hiába vesz magának új füzetet, amelybe tény-tényt-követ-alapon szeretné rögzíteni addigi élményeit, hogy aztán eljusson az értés állapotába, „úgy járt, mint az a halász, akinek ritka súlyos zsákmány akadt a hálójába, és sehogy sem tudja azt napvilágra hozni” (110.o.). a matematika világa pedig tele van ellentmondásokkal, és „sokáig benne kell élni ahhoz, hogy megítélhesse az ember, mi fontos és mi nem” (96.o.). Nyilvánvalóvá válik tehát, hogy a transzformálódásnak nem az intellektus terén kell végbemennie, más kihívások várnak Törlessre.
A tapasztalás szükségességét felismeri Törless, hiszen a regény számtalan pontján fogalmazza meg magának és társainak, hogy önmagát figyeli mindenben. Azonban egyrészt ismeretlen még előtte az a terület, ahol tapasztalást kell keresnie, másrészt a változást magát igyekszik megragadni, ami lehetetlen – a pillanatot akarja megragadni, de „a pillanatot magát sohasem sikerült a pillanatban tetten érnie” (113.o.).
Fokozatosan jut el addig a regény utolsó lapjain taglalt igazságig, hogy „a nagy felismeréseknek csak egyik fele teljesül az agy fénykörében, másik fele a lélek legsötétebb mélységeiben él” (171). Vizsgálatának, megfigyelésének tárgya lassan bontakozik ki, több fázison kell keresztülmennie, míg látható, érzékelhető alakot ölt. Először tőle független, rajta kívülálló dologként van jelen, olyan módon, hogy azt Törless még csak kérdésként tudja realizálni: „Mit várt? Valami meglepetést, valami soha nem látottat; {…} valami szörnyűséges és állatiasan érzéki élményt, amelynek {…} köze van a nők piszkos kötényéhez” (20.o.). belátja rögtön, hogy szavakkal nem lehet kifejezni azt, amit várt. Az ismeretlenség teljes homályába burkolózik egyelőre, csupán jeladásai vannak. Ezt követően (most még továbbra is csak jeladásra adott reakcióként) születik meg benne az utálat, ami már az ő érzésvilágához kapcsolódik, de még mindig nincs valósága, mert hiányzik annak tárgya. Nem Beineberg az, de már aktív keresést jelöl az a tény, hogy Törless lopva figyeli diáktársát a cukrászdában. A dolog egyenlőre inkább riadalmat okoz benne, mint megismerése iránti vágyat. A Boženánál tett látogatás sem lendíti különösképpen előre; az anya és a prostituált alakjának egybemosása inkább zavarral tölti el. Az itt töltött néhány óra mégis fontos lesz, mert fülledtsége, erkölcstelensége által ösztönei sötét oldalát köti majd ide később.
A tapasztalás tárgyát, amely segítségével elkezdődik a valódi transzformáció aktusa, Basini alakja vezeti be. Ez a regényalak rengetegszer van előttünk állati jelzőkkel övezve. Az ő „disznósága” jelzi, hogy kétféle aspektusa lesz majd fontos, ahogyan Törless számára is kétféle oldala különül el annak a vágynak, ami a Basinivel folytatott viszonyt élteti. Az ember egyrészt jelen van mint pusztán állatias, ösztönszerű lény, és jelen van mint a vágy tárgya, ami azonban nem a testnek a testért való rajongását jelöli, hanem valamiféle esztétikumot, ami érzéki ugyan, de az érzékek fölött áll. Elsőként az előbbi körvonalazódik: „lealacsonyodni; feladni önmagát; beletemetkezni a bűn fakó, ólmos, mérgezett leveleibe – ez az álmain lebegő anyagtalan, távoli tükörkép egyszer csak élő valóság lett Basini által” (57.o.). Basinit itt Törless Boženánál képzelte el, azon a helyen, amihez ő a bűnt, a fülledt erkölcstelenséget, és az esztétikum hiányát – Božena csúnya volt – kötötte. A vágy tehát elsőként bűn formájában jelenik meg (akár az anyaképre, akár Boženára gondolunk), kelleni fog majd valami, ami megfosztja ezt a vágyat bűnös jellegétől.
A romantikus hősökért való rajongás, a szenvedélyes pátosz és Basini teste mint esztétikum egymással összetartozóak lesznek, amennyiben a törlessi „megragadhatatlan” megnyilvánulásaiként értelmezzük őket.
Törless a tapasztalás legfőbb tereként a Basinival folytatott viszonyt értelmezi – ez lesz az a terület, ahol az „emberré válás” folyamata zajlik, és ahol később az értelem is kipróbálja majd magát: „Törless később, miután kiheverte ifjúkori élményeit, igen finom és érzékeny szellemű fiatalemberré vált. Azon esztétizáló intellektusok közé számított, akiket megnyugtat a törvény és sok esetben a társadalmi erkölcs tisztelete, mert felmenti őket az alól, hogy feleslegesen gondolkodjanak a finomabb lelki mozzanatoktól távol eső, durva problémákon” (139.o.). Az istentől megfosztott világ képe rajzolódik ki előttünk, ahol az ember maga teremt szabályokat, törvényeket, erkölcsöt. Az ember vizsgálatának fő tárgya önmaga lett, neki kell meghatároznia önmagát a végtelen sínpár önmaga által választott pontján, neki kell megélnie és feloldania a cselekményt – és ehhez hozzá tartozik a bűn feletti győzedelmeskedés is. Törless álma is ezt az öntörvényűséget mutatja meg, amikor az igen-nem bináris oppozíciója közt vívódva feleszmél, hogy „saját feje volt az, ami ingott” (105.o.).
Mindezen gondolatokhoz társul az a képszervezési technika, amivel Musil dolgozik. Egyrészt sokszor kerül középpontba a hős magánya, amit pszichológiai szempontból is megalapozottá tesz az író (ld. az erdő-emléket Törless gyermekkorából). Adott pontokon pedig a táj képe Törless lelkivilágának kivetüléseként paralel módon szemlélteti annak állapotát, például: „a folyó pedig feketén és lomhán, bugyborékoló mély hangokat hallatva, hánykolódott a fahíd alatt” (32.o.). Hozzá kell tenni azonban, hogy igazából sem a tájról, sem az iskoláról nem kapunk teljes leírást. Az épületnek is főként a falai lesznek dominánssá, de nem kimondottan fizikális értelemben, hiszen fallá válik az erdő is (32.o.), illetve ezek a falak olykor mintha megmozdulnának (57.o.), ily módon illeszkedvén ehhez a technikához.
A falak jelzik azt a lehatároltságot, korlátozottságot, amelyben Törlessnek meg kell határoznia önmagát. A végtelennel állnak szemben ezek a falak, melyek nem csak hangulati elemként (a nyomasztó atmoszféra fokozását elősegítendő) kerültek a regény világába, hanem jelzik azt is, hogy a transzformálódásnak a lehető legkisebb körben, lehetőleg minden más értelemtől megfosztva kell megtörténnie ahhoz, hogy a valódi tapasztalás végbemehessen. Törless végső felismerése – „a dolgok dolgok, és mindig azok is maradnak; én pedig hol így, hol úgy nézem őket. Egyszer az értelem szemével, másszor a másikkal” (172.o.) – csak úgy következhet be, ha önmagát is és a tapasztalás folyamatát is kizárólag saját összefüggéseiben látja. Miután saját belvilága lesz az a feltérképezetlen terület, ahol hiányosságokat tapasztal, ott kell megképeznie a tapasztalás közegét. Márpedig ehhez le kell merülnie ösztönvilágába, és onnan kell kiemelkednie.
Az ösztönök világa alantas és kegyetlen játékba hajszolja az iskola többi tanulóját (is). Törless barátai a test világában (sport, nemiség) élnek, hatalmi törekvéseiket is csak ezen a szinten, vagyis a test bántalmazása, megsebzése révén tudják megvalósítani. Törless annyiban magasabbra emelkedik náluk, hogy eljut a végső konklúziókig (tehát a megcselekedett dolog reflexióként való visszafordításáig önmaga felé), míg a többiek előtt rejtve maradnak a valódi motivációk, azokat megfogalmazni nem tudják.
Basini alakja egyszerre a szerencsétlenségében kiszolgáltatott, megalázott, valamint a megvetni való ember képét vetíti elénk. Önmaga révén kellene felülemelkednie önmagán, ami nem sikerül neki, mert másoktól várja a feloldást (megbocsátást); embertársai azonban saját világképük szerint formálják őt, megfosztva ezzel a fiút önfunkciójától. A Basini által elkövetett bűn a többiek szemében jellemét torzítja el. A világkép origótlansága hiányából kifolyólag a bűnös nem remélhet máshonnan feloldozást, ami abba a tévhitbe viszi a bűnöst, miszerint követnie kell azok parancsait, akik ellen vétkezett, így megtisztíthatja magát bűnös cselekedete lehetséges következményeitől: „-És te mindig mindent megteszel, amit kívánnak tőled? –Hát mit csináljak? Szeretnék újra tisztességes emberré válni” (127.o.). Mindeközben egyre mélyebbre merül a szenvedés poklaiba, de nem lesz képes úrrá lenni magán. Basini csupán test (még Törless szemében is), és ebben a gyengeségében nem is képes máshogy definiálni önmagát, mint tárgyként mások kezében. Saját maga számára is csak mint test létezik, és ebben a funkciójában még megvetendőbb, mint társaik. A feloldást is csak teste révén törekszik megszerezni: „Basini erre letépte magáról a ruhát, és odafurakodott hozzá. Testét korbácsütések nyomai borították – undorító volt. Mozdulatai nyomorúságosak, mint egy ügyetlen örömlányé” (155.o.). Testével törekszik a szeretet, a megértés, a gyengédség felé, ám ez a test szennyezetté lett a padlástéri játékok során. A teste révén nem talál üdvözülést az ember, még az emberek kreálta törvények között sem.
Az ösztönök, a jellem, a lélek legmélyének feltárása mindenki számára játék. Átesnek rajta, de úgy, hogy nincs tudomásuk arról, mi fog történni a következő pillanatba. A padlásszobába színpadi kulisszák mögött meghúzódva jutnak (ez érzékelteti ennek a játéknak az ösztönök valóságával való kapcsolatát), és amit tesznek, a korlátolt, elfojtott, éppen ezért addig ki nem ismert érzések felszínre hozatala is egyben. „Mert ahol szürke falak tartják fogva a fiatal, felfelé törekvő erőket, ott óriásira dagad a megrekedt fantázia, és sokaknak eszét veszti” (141.o.) – azt látjuk tehát, hogy a beteges játszadozás nem eleve elrendelt rossz, hanem következmény, aminek valódi megértéséhez az okot kell(ene) feltárni. A humanitásnak vajmi kevés köze van ehhez a játékhoz – hiszen a regény éppen e két világot ütközteti oly módon, hogy nem egyszerűen ítéletet mond a meglévő (egyébként polgárinak mondott) értékrendről, hanem az értelem kritikáját is adja (fentebb már láttuk az értelem elkendőző képességét).
Musil 1906-ban jelentette meg regényét. Az expresszionizmus kibontakozása előtti szellemi közegben, a polgári értékrend válságának idején, a modern ember problematikájának irodalmi témaként való megjelenése pillanatában meséli el Törlessen keresztül a magára hagyott ember kálváriáját. Annak az embernek lehetetlen helyzetét, aki „önmaga okozta kiskorúságából” nem képes lábra állni, legfeljebb felismeri a dolgok felismerhetetlenségét. Az eszközök, amelyek révén eljut idáig, mintha mellékesek lennének. Nem a történés számít, nem a cselekmény a fontos, hanem ami mögötte megbúvik. Hiába a sok színházi utalás – a kulisszák, Reiting és Beineberg hangja mint egy groteszk színdarab kísérőzenéje (81.o.), a hétköznapi élet mechanikussága mint bábszínház (7.o.) –, a Törlessben a színházi alaphelyzet nem segíti az excentrikus állapot elérését. A „szereplők” saját bőrükön, saját érzékeik által szenvedik el a tanulás folyamatát. Egyedül Törless nem felejti el figyelni önmagát, ez minden cselekedetének tulajdonképpeni mozgatórugója. Az ösztönvilágban is így merül el, ám amit onnan magával hoz, az éppoly nyugtalanító, mint az az eseménysor, amelyen keresztül eljut a betagozódás fázisáig. Anyja hűvös nyugalomban találja Törlesst, a fiú pedig már minden fenntartás nélkül mossa össze Božena és szülei képét (176.o.), sőt, a regény záró soraiban már az anyát is érzékei által ragadja meg: „ízlelgetve szívta be az anyja ruhájából felszálló enyhe parfümillatot” (176.o.).
Hogy ez a betagozódás milyen világrendben van előkészítve, arról már nem szerzünk tudomást, ám mindenesetre két dolgot feltételezhetünk. Egyrészt a világ egy új embert kap vissza Törlessben, aki már lebontotta ösztöneit elfojtó falait, ám az elkendőző intellektuson kívül nem tudni, mit visz még magával az iskolában töltött időszakból. Másrészt remélhetjük, hogy a magára hagyott ember felismeri a törvények, a szabályok szükségességét, még akkor is, ha azok létezése illogikusnak, vagy akár lehetetlennek tűnik. Ennek fontosságát jelölheti az intézet igazgatójának megállapítása: „sokkal gondosabban ellenőrzött szellemi táplálékra volna szüksége” (173.o.).
Musil regénye ez utóbbi problémákra nem ad(hat) egyértelmű választ, azt vállalta pusztán, amit feladatként magára vehetett: analitikus pontossággal vezetett végig Törless határátlépésének aktusán, hogy aztán az olvasás révén mi magunk jussunk el saját végkövetkeztetéseinkig.
IRODALOM:
MUSIL, Robert: Törless iskolaévei. Bp., Európa Diákkönyvtár.
Világirodalom. Bp., 2005. Akadémia Kiadó.
GYÖRFFY Miklós: A német irodalom rövid története. 1995. Corvina Könyvek.
KAMPER, Dietmar – WULF, Christoph: Antropológia az ember halála után. Bp., 1998. Jószöveg Könyvek.
