Ezekből a társaságokból alakult a háború utáni általános lelkesedésben a Jókai Kultúrcsoport. Néhányan még emlékszünk arra, amikor apáink egy gazdasági épületből, istállóból, pincéből kialakították a Jókai termeit, és felépítették a szabadtéri színpadot. E társaság legendás alakja volt Kiss István, az operettek táncoskomikusa és egyik rendezője, akinek neve, „a kisspista”-ként vált fogalommá a vecsésiek száján; a csoportot pedig, saját meghatározásától függetlenedve, mint „a kisspistáék”-at emlegették. Így vonult be a Kultúrcsoport a köztudatba. (Fia - szintén Kiss István - a kaposvári színház tragikus sorsú vezető színésze volt.) Én magam is aJókaiba jártam 12-től 18 éves koromig, amíg föl nem vettek a Színművészeti Főiskolára és nem léptem a hivatásosok táborába.
Pista bácsi később, a hatvanas-hetvenes évek megváltozott körülményei között már egyedül vette vállára a Jókai gondját - és vitte, amíg tudta -; sikert sikerre halmozva az országos színjátszó fesztiválokon. Ennek köszönhető, hogy csoportjával háromszor érdemelte ki a Kiváló Együttes címet. Az ő áldozatos élete előtt tisztelgünk, amikor nevével szenteljük meg színházunkat.
A társulat új, de mindenki rendelkezik valamilyen alternatív vagy amatőr színészi múlttal.
A furcsa című – Tin és Puttó Li-potban „fedő nevű” – színdarab; Tin szerepében Lázár Katival, Puttó szerepében Sinkó Lászlóval; az június végén került először színre, a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis 2005. keretében. A szerepeket később Kútvölgyi Erzsébet és Nagy Zoltán játszották.
Közben folytak Moliére: Don Juan című drámájának próbái, amely eddigi legnagyobb vállalkozásunk. Az előadást 2006. február 26-án mutattuk be(…)
Mi volt még? Sok minden. Költői est József Attila, Petőfi Sándor, majd Vecsésen élt költők műveiből, drámapedagógia óvodásoknak…majd a Hajléktalan Musical.
A Hajléktalan-ról és Varga Lászlóról.
1970 táján egy fényes szemű, hitetlen, ifjú társaság tűnt fel Vecsésen. Illúziók nélkül érkeztek, forrongóan tehetségesek voltak, és úgy tűnt, nincs hazájuk. Ebbe a társaságba tartozott Laci is.
Egy évtizeddel később ismertem meg őt közelebbről. Akkor tárult fel előttem az a különös, mély tónusú zengés, amelynek hallgatása során úgy éreztük, hogy a mi szorongásaink, befalazott vágyaink kapnak hangot. Élete egy szakaszában önpusztító életet élt. Hatalmas lelkierővel azonban, halála előtt hét évvel, egyik napról a másikra le tudta tenni a poharat. „Klubot” alapított italos emberek számára; úgy gondolta: „hiába mondja, hogy ne igyál, aki nem tudja, mi az…” Ha valaki túl sokat fogyasztott nála, csendesen ezt mondta neki: „most már menj haza!”
Szenvedélyes és rendkívül fegyelmezett ember volt. Soha egyetlen percet sem késett.
Büszke volt a hazájára, arra, hogy magyarnak született. Magyarságát erős érzelmi azonosulással élte meg. De a szíve befogadó volt.
Szeretett nevetni. Egy alkalommal azt mondta nekem Woody Allannel kapcsolatban, aki kedvenc filmrendezője volt: „milyen csodálatos dolog, ha valaki önmagán tud nevetni. Talán ez a legnagyobb dolog a világon.” Eredeti volt, mert mélységesen azonos volt önmagával.
Több száz dalt írt. Hangjában nemcsak az ő élete rezeg, hanem a történelmi korok is, amelyekben élt. (…)
Varga László dalos, gitáros ember volt. Keményen ivott sokáig, hogy azután egy nap - amikor úgy látta, hogy ez már tényleg nem mehet így tovább - hét évre letegye a poharat. Erős akaratú ember volt. Az alkohol azonban belül alattomosan dolgozott azután is. Valahogy így gondolkodott az alkohol: te félre tolhatsz engem barátom, de ne gondold, hogy én is lemondok rólad, visszahúzódom és csendben burjánzok benned hét évig. Három esztendeje, hogy lejárt ez az idő... Baromi jó dalokat írt, és megélt, mély, alapos szövegeket, mivelhogy egyébként igen alapos ember volt. Csak azért beszélek erről, mert előadás után legtöbbször azt kérdezik tőlünk, hogy ki az a Varga László? Jobb elejét venni a találgatásoknak. A végén még nem tudnak ránk odafigyelni. Az ő ötlete volt, hogy a dalai köré színdarabot írjunk, és hogy a darab hajléktalanokról szóljon. Volt is erről egy 5 és fél oldalas szinopszisa. Ennek alapján készült el a mű, amihez mindenki hozzá tette a magáét, aki benne van a színdarabban. Hajléktalanokról szól a játék és persze mindannyiunkról. Van benne tréfa is. Lehet nevetni... Mi nem vagyunk hajléktalanok. (De nevetnek ők is, szerintünk.)
Már nem élhette meg zenés színjátékának bemutatóját, amely a lentiekről, az underclassról szól; és amelyben a harmadik Magyar Köztársaság leszakadó egyharmadának életérzése fejeződik ki.
A vecsési Kisspista Színház vezetője, rendezője önmagáról:
1973-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakán.
1991-ben ugyanitt színházelmélet szakos diplomát szereztem.
1990-ben kezdtem rendezni a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol emellett a színház Színészképző Stúdióját is vezettem.
1992-ben Szegedi Színkör néven színházat alapítottam, amely kezdetben a Szegedi Nemzeti Színház vendégművészeinek közreműködésével, majd 1996 és 98 között önálló, profi társulatként működött.
1994-ben, a Szegedi Színkörben folytatott tevékenységemért, Szeged Városa Alkotói-díjban részesített.
1997-ben az egyetemen amatőrszínházat szerveztem, Szegedi Egyetemi Színkör néven, amely 1999-ben különdíjat nyert az Országos Egyetemi Színházi Fesztiválon.
1998 és 2001 között az egri Gárdonyi Géza Színházban két beavatószínházi előadást rendeztem, és a színház fiatal művészeivel az Egri Ifjúsági Házban színpadra állítottam Pipacsméhecske c. mesejátékomat.
A Kisspista Színház - kezdeményezésemre - 2004. január 3-án alakult.
