Ülünk a barcikai művközpont irodájában, lassan éjfél, az első nap előadásai után vagyunk, András (szerintem így nem szólítja senki!) a fesztiválnyitó Zsiráfivóhely fő(?)szereplőjeként lépett - mit lépett: ugrott! – a színpadra. Kérdezem, miért volt oly búskomor a taps alatt? Nem érti. Pedig úgy volt. Féltem, nehogy egy felvett póz, ráragadt színészi kellék legyen az a komoly kép az arcán!
Eszébe jut, tényleg így volt, de a meghatottság miatt. Mert? Mert van egy bizonyos mennyiségű energia, ezt ráfröcsköli a közönségre, önmagából adja, s a tapsban kapja vissza. Elfárad a végére. De szereti ezt az érzést.
Azt a Sütit keresem, akit hat-hét éve megismertem, a duci kissrácot, aki hajnalban szórakoztatta az agárdi fesztivál álmatlanságban szenvedő vendégeit, akik pillanatok alatt rajongói lettek. Süti szólózott, és élvezte. Itt, Barcikán is ezt láttam: szólózott. Csapatjátékos vagy? – kérdezem, tudva előre a választ. Persze, hogy az! A színház csapatjáték. Csak a Zsiráfivóhely még kicsit idegen terep számára. Néhány hete került a csapatba, alig ismeri a többieket. Csúsztatás amúgy, de elhiszem neki. Önmagában már kiforrottnak érzi szerepét, Balim-bo Baru már közelít a végleges formájához, míg a darab maga még massza. Lehet, hogy az is marad, de jó így.
Hogy lehet az, hogy bárhová lépek, Sütit mindenki ismeri? Szeptember óta él Budapesten, s mára gyakorlatilag a komplett szakma megismerte. Észrevenni alig lehet, akkor meg hogyan? Mert észrevenni nem könnyű, de észre kell venni! (Nem szójáték!) Egy adottság. Élni kell vele, s neki könnyen megy. Elég könnyen. Nyitott, és naiv. Ez jó és rossz is. De nem érdekli!
Szokták mondani, hogy bizonyos pillanatokban az ember előtt lepereg élete filmje. Sütié két másodperc lehet – a papírforma szerint! Tizenkilenc éves, könyörgöm! Ez egy negyedélet, kábé! Kíváncsian vártam a Süti-sztorit: három részre lehet bontani életét. Gondolom, egy sablonos gyermekkor, khmm… vagy mégsem? Általános iskolában speciális osztályba került, úszónak szánták, sporttagozat, öt évet versenyszerűen nyomott le a medencében. (Csapatmunka!) Közben néhány évre országot váltott, megtanult egy nyelvet, Németországból tizenegynéhány évesen jött haza. S kezdődött a második fontos periódus. Mindent kipróbált, sulirádiózott, néptáncolt, citerázni kezdett Zalakomárban (hat évig csinálta, s mostanában kezdi újra!), majd hirtelen Lázár Péter táborában találta magát, színpadra került. 12 éves volt. (Az még gyerekkor, ugye?) És Péter mellett lett nagyfiú: Egervár (Fehérló fia), Petőhenye (Salem és a szög), Keszthely (Tabarin), majd Zalaegerszeg, Zalaszentgrót, és a búcsú: Almásháza. Sokat köszönhet Péternek? Biztosan. De nagyon fontos szerepet töltött be életében, mint felnőtt, az a legbiztosabb! Hála? Köszönet? Más, egy kevésbé elcsépelt szó jut eszébe: tisztelet.
Érettségi után tovább kell menni - tudta ő is, bájbáj Zala, hello Budapest! (Ja, drámából érettségizett, 100%, hoppá!) De volt még egy nyár, a felvételik nyara, röviden annyit, hogy a pesti színművészetiről első rostán (színész és filmdramaturg felvételizőként is), Kaposváron a másodikon mondott búcsút a kőszínházi továbbképzés hagyományos keretei nyújtotta lehetőségeknek. Bár vallja, hogy a kaposvári 3x24 óra alatt nagyon sokat tanult (rengeteget!), s bíztató volt Máté Gábor üzenete is: jó lesz!
A kirostáltakkal beszélgetett: na mi lesz, ki hova megy, mit csinálnak a többiek? Sokan feladták, vége az álmoknak, mennek dolgozni – milyen pejoratív hangzású szó egy művészlélek életében! Süti mégis vállalta, hogy kockázat, marad a pályán, mert különben elkallódik. Mindenképpen tovább kell tanulni! Fejlődni kell, és legközelebb már talán a harmadik rostán esik ki. Aztán meg...
Úgy döntött, hogy két évet ad magának a fejlődésre. Minél több dologba belenyúlni, kipróbálni, ez vezérelte. Motivációja akadt elég.
Az első évet nem így tervezte. Tanodát kellett keresnie, mert akkor már lecsúszott minden felvételiről. Nem ismerte, hogy melyik a jó, melyik a rossz színészképző, senki nem mondta, hogyan működik a magyar (művész)valóság. Szeptember vége fele egy lehetősége maradt: pótfelvételi a Shakespeare Akadémiára. Simán vette az akadályt, mondjuk a félévente leperkált kétszázezer forint is segíthet bekerülni az ilyen iskolákba. Két és fél hónap után értette meg, miről is szól ez az egész, önszántából lépett ki. (Ritka az ilyesmi manapság!) Finoman és gavallér módjára ő így mondja: nem azt kapta akadémiától, amit várt. Attól az iskolától, amelyik a világ egyik legnagyobb drámaírójának nevét viseli, valamivel több impulzust várt, amit nem kapott meg. Fiatalos lelki összezuhanással úgy érezte akkor, hogy élete legnehezebb évét éli éppen. Mint a szegénylegény a mesében, megpróbálta egyedül a nagyvárosban. Hátha!
A nagy világmegváltás közepette egyszer csak úgy érezte, hogy valamit kell végre csinálnia, mert megőrül! Nem volt egyedül - Szitás Balázsban lelt társra -, álmodozóból mindig legalább kettő van. (Ide kéne egy szmájli...) Kósza ötletek merültek fel agyában, társulatot alapítani, egy darabot színre vinni, kinek nem ismerős vágyódások ezek a húszas éveinek tájékáról! És – ahogyan sokan mások ebben az életkorban – megcsinálta! Egy nyári workshopon ismerte meg Formanek Csabát, őt kérték fel rendezésre, találtak egy elég ütős kortárs német drámát, már négyen voltak, szóval minden adott volt a színházcsináláshoz. És így jutottunk el (Sütivel) a jelenhez, mert ebből a fellelkesülésből lett aztán a Brutus, a Radikális Szabadidő Színház és Süti első közös bemutatója.
Nem így tervezte, pont fordítva alakult, mint a nagy elhatározáskor: megismerni akarta a színházat, a kőszínházi mechanizmust, és független színházcsinálás lett belőle. Nem baj, elkeseredve nincs. Nemrégiben vették fel a KIMI-Bárka színitanodába, ott majd mindent megkap. Reméli.
Van egy naiv elképzelése: színházból megélni, hogy ne kelljen mást csinálni, ne legyen semmi zavaró körülmény életében, csak azt csinálhassa, amit élvez! Ezen mosolygunk. Egyébként is sokat mosolyog, mert ilyen ember(ke) ő, folyamatos vidámság és huncutság árad lényéből, ki gondolná, hogy ilyen határozott és erős jellem mégis? Minden érdekli, ami színház, s mindent megad azért, hogy része lehessen. Mindent! Végigjárja az összes lépcsőfokot, kipróbál, tesztel, ide-oda kacsint, és raktároz minden élményt, mert tudja, hogy ez nem csak játék, hanem hivatás. Ami felelősség! Mikor megkérdezem, hogy mégis mi az, ami igazán az ő színháza, nevetve mondja ki tömör, de határozott válaszát: a próza.
Ülünk csendben, hallottunk már ilyen híresen nagy csöndekről. Hány ezer hasonló korú, tehetséges, elszánt fiatal fiú és lány ülhet így valahol? S ki lesz közülük, aki „csak” tanult és tapasztalt ebben a néhány évben? S ki lesz közülük, akinek ezek az évek az első néhány lépcsőfokot jelentik majd egy karrier kezdetén? Süti talán? Akinek az élete, a jelen olyan sebességgel pörög, amilyenről csak álmodozhatnak mások, nincs éjjele-nappala, próbák, bemutatók, fesztiválok, most éppen Kazincbarcika, aztán Szeged, aztán megint Pest, aztán Borsod, kőszínház, független színház, utcaszínház, vásári komédiák, és hol a vége? Tényleg: hol a vége? Milyen büszke lennék, ha néhány évtized múltán nagy színészünkről, a Sütőről, azt mondhatnám, hogy én ismertem, amikor fiatal volt! És hozzátenném: alig változott azóta. De jó lenne! (És nem miattam.)
Nagy mondat kellene a végére. Keressük. Várjuk. Nem jön. Csillogó szemekkel néz maga elé, aztán zavartan, rám. Soha nem gondolkodott még ezen a taps dolgon. De figyelni fog. Figyeli majd magát. (Én is. Őt.)
Cziczó Attila
