Kazincbarcikán ismerkedtünk meg, a XIX. Színjátszó Találkozón, egy szobába kerültünk, az egész napos színházazás után, halk Pink Floyd zenét hallgatva beszélgettük át az éjszakákat: két generáció, két szerelmese a színháznak, két különböző személyiség, két világ, de mégis hasonló gondolatok. S megismertük egymást. Legalábbis: meghallgattuk egymást. Néhány nappal a fesztivál után, immár kitisztult fejjel beszélgettünk már Budapesten, stílszerűen egy színház kávézójában. A téma mi más is lehetne, mint az elmúlt bő három évtized Barcikán!
czattila: Bandi, ugye az csak egy legenda, hogy te – egy kivételével – az összes fesztiválon ott voltál?
Bandi: (nevet) Nem, ez tényleg így van.
czattila: Hogy kezdődött?
Bandi: Visegrádon, és egy lány miatt. A szüleimmel mentünk, vagy a szüleimet látogattam meg, már nem emlékszem, de a várban, ami akkor még nem így nézett ki, teljesen romos állapotban volt, szóval lementem a fesztiválra, buli volt, szabadtéren volt, nem lehetett nem észrevenni, és ott összejöttem a Csilisekkel, illetve egy Csilis csajjal, elkezdtünk dumálgatni, aztán másnap ők vittek haza. (levegőt vesz) És hétfőn már ott voltam a próbán.
czattila: Hány éves voltál?
Bandi: Számold ki! (nevet) Egyetemista voltam, az biztos.
És mesél az egyetemi évekről, a Balatonról, a nyarakról, a budapesti éjszakákról, és az új szerelemről, a színjátszásról. A Csiliről, a rendezőjükről, Dévényi Róbertről, a társakról, Boldizsár Péterről és a többiekről, akik közül oly sokuknak ma már a nagybetűs színház az életük. Próbálom terelgetni, térjünk vissza Barcikára, hiába. Értem én, hihetetlenül erős impulzusokat kapott abban a közegben, s a régi élmények újra átélése szinte természetes, hogy felzaklatja. Éppen a szegedi „Kőműves Kelemen” politikai támadásáról mesél, amit ma is felháborítónak tart, hiszen a korszak legzseniálisabb előadásáról van szó, a zászlaja, a legféltettebb kincse volt a mozgalomnak. Arról nem is beszélve, hogy az egyik Kőműves Kelemenné az a Kohler Kati volt, aki később a felesége lett, egy másik pedig az a Geréb Ági, aki máig egyik legjobb barátjuk. Elhallgat. Kihasználom az alkalmat, visszakanyarítom Barcikára.
czattila: Melyik szereppel debütáltál a Fesztiválon?
Bandi: Volt nekünk egy „Válás Veronában” című darabunk. Gáli József egy fiatal drámaíró volt, a „Szabadsághegy” című drámáját ötvenháromban mutatták be, aztán lesittelték, halálra ítélték, a lényeg az, hogy hatvankettőben talán, vagy később, megírta a Válást. Kérlek szépen, a világ legnagyszerűbb darabja!
Elmeséli, miért. Hosszan, részletesen, szinte látom magam előtt a színpadot, tényleg érdekes darab lehet (már megszereztem azóta, színpadra vele!), Bandi is átéli, egyre átszellemültebb az arca, s könnyekkel telik meg szeme. Nagy öreg már, nevet is rajta, elérzékenyül az emlékeken, de nem vallja be, még ha látszik is. És továbbra sem Barcikáról beszélgetünk. Nem sajnálom. Kiderül az is, hogy a Gáli darabot páratlan évben készítették, akkor nem is volt Kazincbarcikán fesztivál. De fontos mégis a történet, mert lassan körvonalazódik egy személyes tragédia, á la hetvenes évek szocializmusa. Mert a betiltott darab színrevitelével elvesztettek egy rendezőt, a rendszer szó szerint kicsinálta vezetőjüket.
Bandi: Augusztusban játszottuk a darabot, és aztán sohatöbbet. Folyamatosan hittük, hogy azért még lesz belőle valami, talán jövőre, Kazincbarcikára, állítólag voltak ígéretek is. Aztán Szilveszter másnapján, a filmlaboratóriumban voltunk, Gosztonyi János „Néma énekesnő”-jét – egy abszurd darabot – játszottunk, majd utána a Robi (Dévényi) megkérte az ott dolgozó lányt, hogy szerezzen neki ragasztót, tudod, amivel a filmeket ragasztják, mert a Robi Super 8-asra készített kisfilmeket. Ez volt pénteken, és hétfőn a próbán már ott is volt egy kétdekás hubertuszos üvegben a ragasztó. Éppen egy Romain Rolland darab próbáit kezdtük, utána buli, iszogattunk mindent, amit találtunk, és ott volt a főszereplőnk, Csaba Jutka is, mindenki piát keresett, beszélgettünk nagy hévvel a darabról, hangulatban voltunk, és Jutka Robi táskájából kicsente az üveget, beleivott, kicsit kótyagos lett tőle, de nem vettük észre, hogy valami baj lenne. És másnap, mialatt Sződi Szilárddal próbáltunk egy másik darabot, meghalt Jutka. A ragasztó azonnal felszívódott, nem is tudták analizálni, szóval minden összejátszott. Meghalt. Utána rendőrség, nyomozás, vagy egy évig tartott a hercehurca Robi ellen, gondatlanságból elkövetett emberölésért. Ez után Robi más lett. Szó nem estt többet a “Válás”-ról, még a “Liluli” egy ütős darab volt, de aztán egyre finomabbak kezdtek lenni a megfogalmazások, egyre lágyabbak a mondandók, a kemény mag, a csoport központi figurái egymás után hagyták el a csoportot. Ezek az emberek, akár bele is haltak abba, amit csináltak, mert a többség inkább belepusztult, de nem adta fel, nem adta el magát, és csak kevesen adták fel! S ebből Robi akkor kihátrált.
És mesélt a Csili felbomlásáról, az Universitasos évekről Istivel és azután, a hatalom és a színjátszók egyenlőtlen harcáról, a megfélemlítésekről, és rengeteg személyes tragédiáról, közülük is, ami őt a legjobban megrendítette, Keleti Pista bácsiról, a nagyszerű emberről, milyen jó is most azt hallani fiatal színjátszóktól, hogy “keletis” vagyok... És Barcikáról továbbra sem mesél, de nagyon nem, ami pedig létszükség lenne nekem, hiszen ezt a feladatot kaptam, adtam magamnak, mi lesz így? Nincs más hátra, gyors összegzést kérek, hátha összehozhatok valamit a témáról!
czattila: Miben más manapság a fesztivál?
Bandi: Először is: akkoriban állati belterjes volt, hiszen az ország legszínvonalasabb, legerősebb csoportjai voltak ott Kazincbarcikán, és évekig, ez nagyon fontos! Korszakok voltak. És nagyon kíváncsiak voltunk. A másikra! (felemeli a hangját) Mi sosem közönség voltunk általános értelemben, hanem azon az oldalon voltunk, aki éppen játszott nekünk. Ez egy hatalmas érzelmi és szellemi kötődés volt, nem tudom, érthető-e. Megőrültünk attól, ha nem láthattuk valamelyikünket! Nem tudom megnézni a Manézs „Olalá”-ját? Ilyen nincs! Nekem akkor le kellett mennem Miskolcra. Le is mentem, persze! Mocsárival meg Boldizsárral, ahogy lementünk Paál Istiék edzőtáborába, Tökre is, hogy lássuk az „Elektrá”-jukat. De Kazincbarcikán kaptuk azt a lehetőséget, hogy egyszerre legyünk együtt. És akkor, ott, olyan előadások voltak, hogy az ember sírt, zokogott! Érted te ezt? Pedig amikor Barcika elkezdődött, már csaknem túl volt az amatőr színjátszás a legnagyobb korszakán. És mégis olyan ereje volt, amiről nehéz beszélni.
czattila: Manapság mintha kevésbé érdekelné a meghívottakat a többiek munkája! Legalábbis kevesebb a vélemény, a hozzászólás.
Bandi: Nem csak az.
czattila: Bővebben?
Bandi: Ezt te nem értheted. Hagyjuk! (nagy levegőt vesz) Akkoriban nem az volt a lényeg, hogy színházat csináljunk. Az egy életszemlélet volt, egy életforma, aminek teljesen átadtuk magunkat. Egyáltalán nem volt ám tudatos, de mindannyiunk érezte, hogy valamit kell csinálni! Akkor, abban a korszakban, amikor mindenki elégedetlen volt.
czattila: Az teljesen természetes volt, hogy az aktív színjátszás után is visszagyere Kazincbarcikára?
Bandi: Nézd, amint látod, nem mindenkinek. Nekem igen. Nincs több, mint amit mondok. Amit elmondtam neked, annál több nem történt. Nekem fontos volt. És most is fontos. A kezdetekkor még rengeteg barátom volt itt, ma már alig. De most is fontosnak érzem, hogy itt legyek.
czattila: Mit gondolsz a máról? Kazincbarcika még mindig van, és lesz is.
Bandi: Érdekes… (hümmög) Én nem akarom lekezelni, mert minőséget ma is látni, de nem biztos, hogy ebben kell megjelennie annak a valaminek, amit mi eszmeiségnek mondtunk. Én azt nem érzem, hogy valamit akarnának a világ felé megmutatni! Egyre profibban csinálják meg, amit meg akarnak csinálni, egy terméket akarnak létrehozni. Miért? Kinek?
czattila: Élvezed még?
Bandi: Szeretek ott lenni, szeretem hallgatni az Aschert meg a többieket, és várom a következőt, mert olyan nincs, hogy ne legyen!
czattila: Két év múlva, a huszadikon találkozunk?
Bandi: Barcikán? Persze!
Megköszönöm, fizetünk, nagy a csend, néhány autó fékez mellettünk, a számla szép, a pultoslány kedves, a nap süt, Bandi a szemüvegét törölgeti. Párás. Nem néz rám, úgy szólal meg. Néhány gondolat még bennragadt.
Bandi: Én tudom, hogy igazságtalan vagyok a mai kazincbarcikaiakkal szemben. Ugyanis azt a „forradalmiságot” kérem rajtuk számon, ami nekem – nekünk – a kor levegőjében benne volt. Én már nem tartozom a „nagy generációhoz”, ők a nálam 5-8 évvel idősebbek, mégis arról van szó, hogy a hatvannyolcas történések után pörögtek fel ezek az események, amikor is elért hozzánk a nyugati diákmegmozdulások szele. Akkor indult egy csomó minden, akkor „csattant ki” valami belőlük, aztán belőlünk. Erre mondom azt, hogy először volt bennünk valami, ami ki akart jönni, ami mozgatott, aztán ehhez csak találtunk valami megjelenési, kifejezési formát a színházban. Nekem ezért is olyan fontos még ma is, és csak sajnálom, hogy nem ugyanazok a mozgatórugói ennek a maiakban, mint ahogy bennünk volt. Illetve hát a mondat is hülyeség: „sajnálom, hogy…”. Hát más a világ, mások az értékek…, de erről beszéltünk.
Cziczó Attila
