Találkozás.
Maga felett a szó felett el lehet siklani, hisz nap, mint nap történik, meg emberek millióival a világon, de ez a TALÁLKOZÁS, ami Soltis Lajos és az anno Sitkei Színkör között történt kis névelővel és nagybetűvel illethető.
Mindkét fél számára - túlzás nélkül kijelenthető- sorsfordító volt.
Nem egyszerű, és most megint visszautalnék a "kedvenc műre"- a róka és a Kis Herceg találkozása volt.
Éreztük, hogy mindenki számára fontos, csak nem tudtuk első pillanatban ki mit is szeretne a másiktól, de aztán lehullottak az álarcok és "megszelídültünk".
Sajnálatos, hogy mára ennyire felértékelődtek ezek az emlékek, hisz az egyik legfontosabb feladatunk, hogy tovább vigyük kedves tanítónk, rövidre szabott közös utunkon ránk bízott "értékeit".
Kartal. Bag. A helyek ahova készültünk műhelyfesztiválra.
A vezetőnk Nagy Gábor nélkül,- ő és néhány társunk, akkor sem fényes anyagi helyzetünknek alárendelve dolgoztak, léptek fel másutt - mi tele izgalommal, talán egy kis félelemmel, de azért önbizalommal indultunk neki.
Fesztivál révén egy kis versenydrukk meghozta a játék izgalmát és a színpadot elhagyva mindenki azt érezte, megtettünk, amit tudtunk. (Akkor még nem tudtuk, mit is tudunk)
Ódor József és jómagam, mint a csoport "rangidősei" voltunk hivatottak meghallgatni az értékelést produkciónkról.
Az akkor még számunkra ismeretlen Soltis Lajos kapott szót és hát nem is fukarkodott vele.
Engem, mint az egyik darab főszereplőjét nemes egyszerűséggel beszédhibásnak titulált, amit később, - de semmiképp nem kedvességből - "parasztos tájszólásra" módosított.
Indulatait cseppet sem leplezve, nyers őszinteséggel bírálta társulatunkat, szemrebbenés nélkül.
Nem zavarta, hogy akikről beszél, ott ülnek vele szemben, sőt!
Igaz pár mondat után már nem a konkrét előadást bírálta, hanem a rendszert, amiben született.
Dühítette, hogy nem Gábor szemébe mondhatta el véleményét most és azonnal.
"....Ugyan, vetkőzzük le a gátlásaink, és ha már fegyvert veszünk a kezünkbe használjuk is, ne csak hadonásszunk vele..." talán valahogy így fogalmazott.
Mi persze nem teljesen értettük, - csak így utólag - letaglózva ültünk e velejéig őszinte szónok előtt.
A termet elhagyva nem tudtuk mit is kéne mondanunk a többieknek, akik viszont már izgatottan vártak minket. Nem is emlékszem, mint mondtunk, talán csak annyit, hogy volt egy robosztus ember, aki nagyon dühös volt.
Aztán ez az ember a vacsora közben odajött az asztalunkhoz, vállunkra tette a hatalmas tenyereit, kissé talán ránk is nehezedett, de lehet, hogy csak a szavai súlyát éreztük, ennyit mondott:
- Sziasztok. Soltis Lajos vagyok. Akkor reggel velem találkoztok és dolgozunk orrvérzésig - és elment.
Ekkor már mindenki tudta, hogy ez véresen komoly.
Maradt egy teljes éjszakánk a dolgok megemésztésére.
Első reakcióként többen kijelentettük, hogy hazamegyünk.
Idegesen Gábort hívtuk, aki persze nyugtatott minket. Ezután "stratégiai" megbeszélésre jöttünk össze az egyik szobában, majd mivel nem tudtunk megegyezni, hogy lenne a legcélszerűbb felkészülni a másnapi megpróbáltatásokra, ki-ki ment a maga feje után. A reggelinél aztán összejöttünk, ki így, ki úgy felvértezve magát a nap várható eseményeire. Túlélésre játszott mindenki.
Ennek akkor éreztük igazán szükségét, mikor a szervezők által kijelölt terem helyett, Lajos a kultúrház előtti parkba vezényelt minket, ahol már ekkor hétágra sütött a nap. Árnyékot csak néhány facsemete nyújtott, ahol még egy hét esztendős nyurga kölyöknek is össze kellett volna húznia magát, ha hűsölni szerettet volna, de ez csak apróság volt. Azzal együtt, hogy közterületen tanyázva a helyi lakosok akaratlanul is nézővé válhattak.
Néztek is ránk szánakozva, miközben mi próbáltuk teljes mértékbe felvenni " mesterünk" instrukcióit. Volt, akinek ez nem teljesen sikerült......
Például egy esetben láncba álltunk és két rövid mondat kíséretében, egy kapott pofon - persze ha a ritmus megvolt, csak stilizált pofon – lendületétől átfordulva adtuk ezt tovább a hátunk mögött állónak. Aki nem figyelt, hamarosan piros pozsgás arccal villogott.
Bősze Attila barátunk, aki épp Lajos mellett állt, hamar rájött milyen fontos a jelenlét. Hát nem irigyeltük tőle a kapott "áldást". De végtelenül szórakoztató volt, bár csak egy gyorstalpaló tanfolyamnak felelt meg, mert az idő szűke miatt, az általunk bemutatott vásári komédiákat kellett „megdolgozni”.
Két perc alatt az a három ember, aki a Dézsa című darab – köztük jómagam is – szereplője volt, megtapasztalhatta, milyen is a Soltis féle ritmusos vásári. Hamar ráéreztünk az ízére és ettől Lajos szinte vérszemet kapott.
Ezen a darabon aztán nem sokat dolgozhattunk, mivel én – a fesztiválra kórházból érkeztem – akkori állóképességem miatt feladni kényszerültem a munkát.
Lajos itt is kemény külseje mögött rejtőző végtelen emberségéről tett tanúbizonyságot. Saját autóját adta oda, hogy engem a szállásra vigyenek.
Csalódott voltam, ahogy egy kicsit ő is, de nekilátott a másik komédiának, nem volt megállás.
A többektől tudom, hogy bár minden étkezésre utolsónak érkeztek, de elsőként távoztak, szünetük igazából nem volt, ez mégsem hiányzott senkinek, mivel olyan munka volt, amit mindenki élvezett az első pillanattól az utolsóig. Én este csatlakoztam újra a csapathoz, de az állam leesett az elkészült produkciótól, mindösszesen 10 óra leforgása alatt.
Az úr a pór a két hajadon leányzó és az özvegyember, már a címében is árulkodó darab; első percétől az utolsóig, hasszorító, térdcsapkodó, nevetéstől katartikus remekművé változott.
Engem személyesen a társaim szerepbeli átalakulása lepett meg leginkább. Mindenkiből sugárzott a természetesség, egyetlen mozdulatban, gesztusban sem volt se görcs, se gátlás. Nem is lehetett, hisz ha valaki nyílt színen rántja fel a szoknyáját és ül bele egy általa répának vélt férfi karba, és még nyalogatja is azt, nincs helye szégyennek.
Ha lenne, akkor a közönség is prűd mivoltában fújj-olna, de mivel minden teljesen naturalisztikusan, következetesen felépítve, ritmusosan működő, eltűnnek a nézőkből is a gátlások, nincs idő gondolkodni, csak önfeledt szórakozás van. Kevés embert láttunk, akit nem ragadott el.
Nekem ez hihetetlen élmény volt.
A munka végeztével jutott idő az ismerkedésre is. Lajos nagyon kíváncsi volt a csoport hétköznapjaira, ő már akkor eldöntötte, hogy a további közös munka csak is rajtunk múlik. Ki ugyan nem mondta, de így utólag, már biztosak vagyunk ebben. Mi nagy buzgalmunkba még az nap meg is hívtuk magunkhoz Sitkére.
Hazautaztunk, és még az nap bemutattuk az otthon-maradottaknak a műhelymunkánk eredményét.
Egyértelmű volt, hogy ezt be kell mutatni a hazai közönségnek is, így sebtében megszerveztünk egy színházi délutánt, és hogy ígéretünk foganatosítsuk, meghívót küldtünk Lajosnak és kedves családjának.
Az előadás napján izgatottan vártunk, futótűzként terjedt aztán a hír, hogy a fehér Trabant a Soltis családdal, begördült a sitkei művelődési ház udvarára.
Hát így kezdődött minden.....
Ezen kis emlékezés lezárásaként drága jó Lajosunk - mert a Tóték megrendezése után már így hívtuk - ma is fülünkben csengő szavaival búcsúznék....
"Nem bírálni jöttem, csak dohogni és jóra s szépre tanítani, s higgyétek el, hogy ezt csak szép szóval oktatva, játszani is engedve szeretném tenni.
Az, ha néha kinyílik a bácskai bugylibicska a zsebemben, csak azért van, mert nem volt gyerekszobám és úgy érzem, hogy ennyivel tartozom a közegnek, amely megbízik bennem, a tudásomban, tisztaságomban és hogy nem csaphatok be senkit sem, és a mesterségem, a filozófiám, az etikám is arra kötelez, hogy a szelídítés eszméje szerint éljek, alkossak és tanítsak. Éppen ezért, a jót igenis dicsérni kell, követendő példaként említeni, a kevésbé jóra pedig felhívni a figyelmet, nem engedve azt, hogy esetleg követendő példává váljon.
A rosszat pedig irtani kell!"
