a valamikori Művész Színházat, az elszánásokat: 20 évesen már céltudatos terveket írtál - az előadásokról és próbákról szóló, a színházi munkáról vezetett kockás füzeteidbe - , nem apró elhatározásokat, hanem olyasmit, hogy „ha felvesznek a főiskolára, annak a legfontosabb következménye, hogy bekerül a Művész Színház neveltje és feltétlen híve”, és aztán: feldolgozod a Vígszínház történetét, a színház világtörténetében intenzív kutatást végeznél, (nem kis ambíció, hát még a többi), „összeköttetést teremteni az egyetemmel, a Nemzeti Múzeummal, Moszkva, Párizs, London és a szomszédos országok hasonló intézményeivel”, - és így folytatod: „rendezőpéldányokat adnánk ki, és idővel megindíthatnánk a Színháztudományi Intézet folyóiratát, ezt megelőzően kapcsolatot teremtenénk a Csillaggal, a Valósággal, a Fórummal, a Fiatal Magyarországgal – így azokon a helyeken állandóan napirenden tartanánk a színház és a színháztudomány kérdését”. Lajoskám, kormányprogramnak is elmenne. És, tudod, a legszebb, hogy kicsinyítve és az amatőrmozgalmon belül később majdnem létre is hoztál hasonlót, mint az IATA/AITA nemzetközi vezetőségének ambiciózus tagja.
Mondom, komolyan vettél mindent, amibe belefogtál, Győr, Karlsruhe, Német Színház, József Attila Színház, aztán színészként a fiad, Gábor előadásában. a Katonában és az enyémben a Tháliában… Komolyan mindent, kivéve a csillagjegyeket, de önironikusan megjegyezted, hogy talán abban mégis van valami, hogy az ikrek jegyében születtél, és ez azzal jár, hogy képlékenyebb vagy, mint kellene. Szerintem ez nem hiba, sőt egy igazán színházi ember sajátja, de te a rendezői tanfolyamokon ezt mindig valami szörnyűségnek állítottad be. Persze ez se komoly, mondjuk: egyáltalán nem tragikus, hiszen ez adta lényednek – bocsánat a szóért – a báját. Vagy a szexepiledet, ahogy női rajongóid mondták, márpedig sokan voltak, mint ahogy te is megállás nélkül rajongtál a nőkért.
Hihetetlen és mégis mindennapi volt az a látvány, ahogy a kazincbarcikai szocreál kultúrházban, kezedben egy üveg Gösserrel – Rézi óvó tekintetétől kísérve, stírölted a csajokat, és ez a szocreál díszlet – abszurd komédiába illően keretezte – szecessziós virtuális kézcsókjaidat. Mindenesetre nem vagyok biztos abban, hogy ilyenkor a szemüveged csillogott-e fényesebben vagy a szemed.
Jó ezt a képet itt látni, mert elég pontosan tükrözi a Máté-féle enigmatikus személyiséget. Nem mintha törekedtél volna valaha is, hogy rejtélyes és megfejthetetlen légy, hiszen mi sem állt távolabb tőled, mint az ilyen, színházi berkekben gyakori figuraépítés. De mégis, az összes megnyilvánulásodra annyira jellemző (nem is a rejtély), igen, talán ez a jó szó, a rejtőzködés, bizalmatlanság magaddal szemben, de feltétlen bizalom egy jövőbeli nemzedékkel szemben. Ezt már a sameszkorod feljegyzései között is meglepődve láttam: miközben erős kritikával illetted a színházi ősbölények rutinját, lelkesedéssel szavaztál bizalmat az újonnan érkezőknek (persze mindaddig, amíg el nem játszották ezt a megelőlegezett bizalmat), lelkesedéssel követted a naplóban egy színész napról-napra változó alakítási-alakulási folyamatát, „O.L. ma is tapsot kapott a próbán, de a legnagyobb dicséret őróla (akit egyébként nem is találtam a színháztörténetben), az volt: egyre jobban kezd a Művész Színházhoz tartozni.”
Hűség. Valamihez, amivel elindultál, amikor megtagadtad a bevonulást, hűség a szemlélethez, amivel megvetettél minden erőszakot, tekintélyelvűséget és uralkodást, hűség a valódi tenni akaráshoz, a termékeny kételkedéshez, a tehetség felfedezésének izgalmához. Jó ezt a képet itt látni, és elgondolkozni a rád jellemző gesztuson. A szemed sugárzását látni, ahogy igyekszel elrejteni a szemüveg mögött, „ó én nem nevelni, nem rávenni igyekszem senkit arra, amit helyesnek és titokban követendőnek tartok, hanem megértetni, rávezetni, rádöbbenteni azokat, akik szeretnek, és akiket szeretek, valamire amit én megtapasztaltam, amire rájöttem a színházban, az életben, magamban”.
A kezed, ahogyan - nem a tanító magasba emelt mutatóujjával - akarsz világossá tenni egy gondolatot, egy módszert, ahogyan nem a szónok összezárt öklével akarsz rávenni minket (akik odafigyelünk rád) bármire is; a kezed, mint aki rejti a tenyerét, maga felé fordítva, lazán, hogy valamit megmutasson magából is, de vigyáz arra, hogy ne tolja magát az előtérbe. Az ajkad, az összetéveszthetetlen, mindig kicsit mosolyos iróniáddal.
Nehéz elképzelni nélküled a kazincbarcikai majd negyven évet, ahogy vásottan, kicsit cinkos arckifejezéssel az amatőrszínjátszás külügyminisztereként odatálaltad nekünk Mr. Malviust és rajta keresztül nekünk a világot, nekünk, akik félig bezárva, majdnem világtalanként toporogtunk a vidám barakkban, annak ígéretével, hogy egyszer majd kinyílik előttünk is a világ.
És bár hivatalosan az Új Színház örökös tagja vagy, de mi tudjuk, hogy sok száz volt és mai együttes, valamikori fiatal és mostanra megőszült színházi alkotóból álló színházi világ örökös tagja maradsz.
Fodor Tamás
Elhangzott 2011. november 21-én a Fiumei úti temetőben.
