És vannak számosan, akik játszani is szeretnek. Nagyon sokan. A játékos mégsem mindenkihez óhajt szólni, mindenfélékről. Nem akarunk mindeféle nagy játszmában részt venni, azokról tudósítani, mert reméljük, hogy a színház nem harctér és haditu­dósítás többé; és nem akarunk játékos kedvű polgárokkal játékokról (bridzs, póker, romi, tarokk, roulette, észkerék, bűvös kocka/kígyó/miegymás, szerencsekerék stb.) eszmét cserélni - bár ki tudja, mit hoz még a sors. Mi az emberfaj azon csoportjával szeretnénk kommunikálni, amelyben található ugyan számos homo ludens, de ugyanannyi homo tragicus (és homo comicus) is. Azoknak a játékosoknak szeret­nénk fóruma lenni, akik a szerepjáték legrafináltabb formáját, a színjátékot tekintik életük legfontosabb tevékenységének: kifejezési eszközüknek, önmaguk megvaló­sítása terepének, a jövő művészeit és kultúrát fogyasztó közönségét leghatéko­nyabban nevelő komplex módszerüknek. Azoknak, akik úgy hiszik, a festett és ragasztószagú díszletek világában, a lámpák kegyetlen melegében, a nézővel közö­sen megszült halálos csöndekben és robbanó röhejekben érdemes - mert ott lehet igazán, őszintén és valóban - élni. Azoknak, akik úgy érzik, verssel, dallal, szavakkal és tétova mozdulatokkal muszáj a nézők elé állni. És azoknak, barátainknak és ellen­ségeinknek, létünk igazolóinak, akiket szeretünk lenézőzni. Közönségünknek.

Szakmai lap szeretnénk tehát lenni, de nem/nem elsősorban kritikai lap – ahhoz sokkal gyakrabban, mondjuk hetente kellene megjelennünk. A játékos alapítói és szerkesztői úgy látják, hogy színházcsinálás és tanítás közben annyi „szellemi mellék­termék" gyűlik föl hazánkban és szerte a világban, kritikusainkban annyi mondaniva­ló reked benn terjedelmi vagy egyéb okokból, ifjabb és korosabb esztéták nem publikáhatnak, mert könyvet ma csak kockázat nélkül jelentetnek meg kiadók, te­hát szükség van egy olyan lapra, amelyben mindez nyomtatott formában az érdek­lődők kezébe kerülhet. Szakmai lap kívánunk lenni, de nem csupán az intézménye­sült szűk színházi szakmáé. Úgy gondoljuk, hogy a mai magyar színházban, színi kultú­rában sokkal több játékos játszik, nagyon sok érték születik, hatalmas tudás van je­len, számtalan tehetség bukkan föl (sőt, a holnapi sztárok is előbb ott-vagy itt-, kívül bukkannak föl), akikre és amire figyelnünk kell. Egyáltalán: egyetlen színi kultúrája van az országnak, melynek ugyanúgy része a bátonyterenyei drámaoktatás, mint a budapesti Katona József Színház, az Arvisura vagy a Dream Team nemzetközi siker­sorozata. Szeretnénk, ha ez az egységes, ám nagyon sokszínű színházi kultúra min­den értékével megjelenne lapunk hasábjain, minden olyan értékével, ami nem az előadások egyébként is megfoghatatlan pillanatnyi varázsa, de szavakban megra­gadható és másokkal megosztható.