Miska bácsi – most a Mennyei Diákszínpad kulisszáinak támaszkodva – a rá mindig jellemző derűvel figyeli, hogy mennyi sok ember gyűlt össze az alföldi kisvárosban ezen a szeszélyes júniusi hétvégén. Nagyon sokan eljöttek, hiszen közel 50 év kitartó színvonalas munkája és szeretete nem volt hiábavaló. (Szemöldökét összevonva azért megjegyzi: a hiányzók az igazolásokkal jelentkezzenek az igazgatói irodában…)Sok száz hajdani gimnazista búcsúzott Miska bácsitól. Olyanok, akik kamaszkorukban életre szóló muníciót kaptak az alföldi kisváros Gimnáziumában. Volt, akit a művészet, a művészvilág csúcsaira segítette ez a muníció. Mi voltunk többen, akik orvosok, tanárok, mérnökök, jogászok, újságírók, közgazdászok, informatikusok lettünk, akik „csak” a közösség értékteremtő erejét, a magyar irodalom és nyelv szeretetét, József Attila, Radnóti Miklós, Madách Imre, Arany János művészetének megismerését, megértését és megszeretését kaptuk e patinás falak között. S megtanultuk megbecsülni az emberséget, a tisztességet, a becsületet, a kitartást, a közösség erejének tiszteletét, a közösség tagjai közötti összetartást, egymás segítését, az örömöt egymás sikerei kapcsán.Az alföldi kisváros patinás Gimnáziumában a múlt században (akkoriban, amikor én koptattam annak padjait) olyan tekintélyes, közmegbecsülésnek örvendő tanárok tanítottak, akik neveit a mi korosztályunk álmából felriadva is hibátlanul sorol: Szöllősy Géza, László Béla, Somogyi Gyula, Mátyás Sándor, Terney Béla, Derzsi Kovács Jenő – és Bácskai Mihály.
A tanítás művészete és becsülete – ez volt a hitvallásuk, ez volt a hivatásuk. A kötelező tisztelet mellett valamennyi diák érezhette rajtuk, hogy munkájuk közben egyetlen pillanatra sem felejtkeztek meg a rájuk bízott diákok iránti szeretetről és gondoskodásról. Szentes számomra összekapcsolódik a gyermekkorommal, a diákévekkel, ezekkel a nagy egyéniségekkel.
Ezen tűnődve eszembe jut: nem csak a Gimnáziumban találkozhattam ilyen szellemi óriásokkal, hanem a kórházban, ahol Bugyi István professzor úr, Udvardi István tanár úr, Zsoldos Ferenc sebész és Dragon Károly traumatológus, Tóth Csaba urológus és Péter Pál reumatológus főorvos dolgozott, abban az orvosi rendelőben, ahol Csiky László akkoriban még „rendes” körzeti orvosként dolgozott, a múzeumban, amit Csalog József vezetett. Szülővárosomban dolgozott Drahos István grafikusművész, a Zeneiskolában Dr. Blanckenstein János és az akkor még fiatal Nagy János tanította zongorázni a szentesi gyerekeket.Beleborzongok, ha végiggondolom, hogy egy 30 ezer lakosú kisvárosban annak idején hány értékteremtő, iskolateremtő tehetséges ember élt és dolgozott. Nem tudta Őket elcsábítani a megyeszékhely egyeteme–főiskolája, nem mentek fel Pestre dolgozni, tanítani, legfőképpen nem küldte el Őket senki ebből az alföldi kisvárosból létszámleépítésre, átszervezésre, pénzhiányra és még mit-tudom-én-mire hivatkozva. Éltek, dolgoztak, tanítottak, gyógyítottak az alföldi kisvárosban, ahová születtek, ahová sodorta őket a Sors. A kisvárosban, amelyik megbecsülte, megtartotta Őket, mi pedig megköszönhetjük a Sorsnak, hogy megismerhettük Őket, Nekik pedig, hogy olyan értékrendet, tudást, etikai–morális muníciót kaphattunk Tőlük, amely életünk végéig elkísér bennünket.Mi, akik azóta is eljárunk színházba, koncertekre, örülünk egy jó könyvnek, filmnek, tartjuk a kapcsolatot a régi barátokkal, iskolatársakkal és együtt örülünk szülővárosunk, barátaink, ismerőseink sikereinek, együtt bosszankodunk, vagy szomorkodunk a kudarcokon, a hibás döntések gyakran visszafordíthatatlan következményein.
Hiszem, hogy ezeket az értékeket mindnyájan jól megőriztük és képesek vagyunk továbbadni az utánunk jövő generációnak is abban bízva, hogy ezek az értékek a számukra is fontosak (lesznek).Ezek a gondolatok jutottak az eszembe 2011. június 25-én Miska bácsi temetésén...
Dr. Komáromi Zoltán
(IV.B. 1973)
