Helyet a Vegyiművek művelődési házában kaptak (Akkor még a vállalatoknak kellett legyen ilyen intézménye.) Károly az egyetem színpadán hallott a lengyel Grotowsky színházáról, a szegény színház eszméjéről, és ez erősen hatott gondolkodására. Maga a Grotowsky-féle színház természetesen másolhatatlan volt, nem is akarták, de eszmeisége, az eszköztelenség, (szegény színház) az etikum fontossága, a személyiség ereje, és a test felszabadítása művészi feladattá vált. A közösség ereje tréningekben edződött. Meg a közös hétvégékben, amikor Károly felesége maga sütötte finomságokat kínált, a próbákban megfáradt színpadosoknak. Versekből, dokumentumokból, novellarészletekből szerkesztett szociografikus műsorokat készítettek, mint a Kisemberek, névtelenek, vagy az Én, Targonca Lajos címűek. Készült dokumentumműsor a Hídban a hetvenes évek magyarországi öngyilkosságról is. A hatalom ezt nem szerette, tabu téma volt. Szóltak is érte.
Az akkor szerveződő országos fesztiválokon is részt vettek, legtöbbször talán Tatabányán a Munkásszínjátszó találkozókon. Valami vita után a Vegyiművek művelődési háza helyett új fenntartót kerestek. Az Ipari Szövetkezetek Szolnok Megyei Szövetsége pinceklubjába fogadta be a csoportot, és egészen a renszerváltozásig (a vállalati művelődés szervezettségének megszűnéséig) más helyszíneken ugyan, de fenntartója maradt a csoportnak. Varga Károly 1978-ban mérnöki szakmai útja miatt le kellett mondjon a Híd vezetéséről.
Az idők is változtak. Az egyén és a közösség konfliktusára épülő szerkesztett játékok már nem tudták visszatükrözni a kor differenciáltabb emberi viszonyait. Megjelent a drámák játszásának igénye. Az új kihívás új feladatokat is jelentett. Bonyolultabb emberábrázoló készségek kellettek, színészi ismeretek. Más dramaturgia.
Néhány alapító tag már másfél évtizede volt tagja a közösségnek, az egymásra figyelés intenzitása is elapadt. Az ősmag önmagára zárt, és hiába próbálkozott új tagok felvételével, nem találva a közös nyelvet többször újra magukra maradtak a régiek.
Ebben az időszakban a közösség vezetője Szőrös Antal volt, aki a hatvanas évek végén kapcsolódott be a munkába, intellektusa, érzékenysége és tapasztalatai okán, a többiek által is támogatva. Emberismerete, csoportvezetői készségei egyik oldalról erősítették a Hidat, az új esztétikai kihívások, a színház felé mozdulással szembeni belső ellenállás ugyanakkor ambivalenciákat hozott. A nyolcvanas évek elejére úgy tűnt, egy új vezető, - lehetőleg kívülről - tudná a csoportot átmenteni.
E sorok írója 1982-ben kapcsolódott be a Híd munkájába. Már középiskolásan diákszínpadokban, azután katonaként folytatva, később népművelő diplomával művelődési házat és színjátszó csoportot vezetve, tapasztalatokat gyűjtve, valamint színjátszó táborokban próbálgatta oroszlánkörmeit. Később pár évet hivatásos színházaknál kalandozva, ebben az évben éppen Szolnokon, a Szigligeti Színházban, Paál István főrendező művészeti vezetése alatt.
A csoport országos fesztiválra készült Mrozek egyik darabjával. A Híd néhány tagjával és vezetőjével évek óta ismertük egymást. Szőrös Antal tudott rendezői ambícióimról, és a fesztiválra készülés apropóján meghívott néhány próbára, hogy több szem többet lát alapon segítsek. Mondtam néhány ötletet, amit beépítettek. A fesztiválon a zsűri annak a vonalnak a felerősítését szerette volna látni az előadásban, ami az én javaslataim alapján került bele az előadásba. Megbízást kaptam egy rendezésre. Vittem magammal néhány új embert, akik körém szerveződtek. Szakmai vitát kiváltó előadásunk (Rozewicz: Félbeszakított játék) országos fesztiválon minősítést kapott, kaptunk egy színészi különdíjat is, de ez sem tudta oldani a régi és új tagok közötti feszültséget. Az új trendet elkaptuk ugyan, de csoportvezetői tapasztalataim hiánya is közrejátszott abban, hogy a szakítást nem tudtuk megkerülni. A régi tagok kiváltak, és egy részük új csoportot létrehozva hosszú éveken át próbálkozott, gyakorlatilag csak közvetlen környezetük által ismerve.( Egy-két évente bemutatót tartva két-három előadást játszva
bemutatónként.)
Az új tagokkal folytattuk tovább. Ami közös volt, és szellemében megmaradt az a szegény színház elvéből fakadó pszichofizikai jelenlét a játékban, és a gondolati igényesség szándéka az eszmeiség szintjén. Ami új és más: a dramaturgia ( anyagválasztás) más útjai, a szcenika fokozottabb igénye, és a színházi attitüd felé való elmozdulás. Megváltoztattuk a csoport nevét, így lett, törekvéseinket pontosabban kifejezőn Híd Színház a formáció neve.
A fenntartó pinceklubját épület-felújítás miatt bezárták. A Városi Művelődési Központ vezetése csak a szorosan kontrollálható kiscsoportokban bízott, így egy külvárosi művelődési objektum (a Cukorgyár művelődési háza) adott lehetőséget a folyamatos munkához. Ekkor folytattam "B" kategóriás rendezői tanulmányaimat is. Nagyon intenzív belső munkát lehetett végezni itt, gyakorlatilag korlátlan időkeretek között. Az előadások után a közönség az utolsó buszig, vagy tovább is maradt, így szoros szellemi együttlét alakult ki a Híd Színház és fiatal értelmiségi törzsközönsége között. Ez volt a nyolcvanas évek közepétől a rendszerváltozásig terjedő időszak.
A társadalmi változásokkal a fenntartó támogatása is megszűnt. A Híd Színház a kilencvenes évek elején az azóta már nem működő Jam Művészeti Egyesület (Képzőművészetet, zenét, színházat tömörítő alternatív kulturális műhely) egyik szekciója volt, 1995-től önálló bejegyzéssel működik.
A kilencvenes évek elejétől állandó helyünk a Városi Művelődési és Zenei Központ. Második emeleti zenetermében negyven fős kamaraszínházat alakítottunk ki, ahol általában évadonként egy bemutatót tartva tíz-tizenöt előadást játszunk itt, ezenkívül eleget teszünk meghívásoknak is. Fesztiválokon is rendszeresen megjelenünk.
Olykor kísérletezve, utakat, elágazásokat keresve a játszókkal és a nézőkkel. Ezek saját magunknak fontosabbak lehetnek, mint a biztos siker. Bővítik gondolkodásunk horizontját, és így szerzett tapasztalatainkat beépítjük más előadásainkba.
Ősztől a Városi Művelődési Központ éveken elhúzódó felújítása kezdődik. Keresünk helye(ke)t a városban, új tereket, új inspirációkat, reméljük, eredménnyel.
Most itt vagyunk. Negyven éve. És holnap? ...
Rigó József
Bemutatók 1983-tól:
Tadeusz Rózewicz: Félbeszakított játék (Bemutató: 1983.) Thorton Wilder: Hiawatha hálókocsi (B: 1983) Harold Pinter: Csönd (B: 1985) Kazys Saja: Lélekcsere (B:1985) John Whiting: Nincs miért (B:1986) Jorgosz Szkurtisz: Szilánkok (B: 1988) Faragó Attila: Lyuk (B: 1989) J. M. Synge: Szirti Lovasok (B: 1989) Robert Anderson: Én Herbert vagyok (B: 1990) Giordano Brunó: A gyertyás (B: 1991) Tom Stoppard: Zan-Zamlet (B: 1992) Samuel Beckett: Lépések (B: 1992) Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás (B: 1994) Edward Albee: Állatkerti történet (B: 1995)
Jean- Claude Carriere: Szerelem mindörökké (B. 1997)
Guy Foissy: Kalandorok (B: 1998)
Sóvárgás ( Performance del' arte) (B: 1999)
Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára (B: 2000)
Benedek Elek: A szárnyas királyfi (B: 2001)
Teeneessee Williams:Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak (B: 2001)
Sophokles: Antigoné (B: 2003)
