Nincsen sem politológia, sem kommunikáció szakos diplomám, ahogy közgazdasági vagy jogi sem. Nem vagyok annyira aktív internetező, hogy a jelenlegi politikai kurzus ténykedéseit, amik egyre gyakrabban váltanak ki belőlem dühödt felháborodást, relevánsan meg tudjam ítélni. Három színházi előadásról írva, ha valahogy mégis érintem a témát, az a közhangulat és az előadások gondolatiságának megkerülhetetlensége miatt van. Esetleges tévedéseimet nézzétek el nekem.
"A kultúrpolitikai intézkedések el kívánják törölni a Föld színéről a szabadon gondolkodó alkotókat, így azok pincékben keresnek menedéket." Milyen hatásvadász, vérestollú kezdőmondat volna ez. Van persze igazsága, viszont most három olyan előadásról szeretnék írni, amelynek alkotói már az előző kurzus idején is a Zöld Macska és a Sirály pincéjében dolgoztak. Ettől persze a valódi probléma nem lesz kisebb. A Tűzraktér bezárása, a Sirály bezárásának lehetősége, a támogotások visszatartása, megvonása, az E10 és sok más színkövető intézményvezető gondolati tufasága, a Dörner-Csurka páros fajvédő-fajgyűlölő, gondolattalan koncepciójának térnyerése ettől még a közgondolkodást felkavaró történések.
Nem teljesen tudatos és nem teljesen véletlen, hogy miért a Proton Produkció: Szobalánynak Londonban, a Sz.A.F.T.: The Gull version 2. és a Laboratorium Animae: Szeretettel, Charlie! előadásokról írok ajánlót, néhány kritikai észrevétellel. Ezeket láttam mostanában, friss bemutatók, abban a sorrendben, ahogy az előző mondatban szerepelnek és ez az időrendiség lesz majd a szöveg szerkesztőelve a továbbiakban is. Az előadások alkotóinak egy része ismerősöm facebookon, de elfogulatlan szeretnék maradni. Nem írok most a Teleszterion: Démonokról és más szerelmekről, KB35 Inárcs: A hetediken, Radikális Szabadidő Színház: Prospero könyvtára előadásokról, de ezek megnézését is ajánlom mindenkinek.
"Autók a tenger felé..."
A Proton Produkció egy pár éves magyar szöveget vett elő, Filó Vera Szobalánynak Londoban a címe. A másfél órás előadás igényes és könnyed kikapcsolódást kínál. Szalay Álmos, az előadás rendezője világos formanyelven beszéli el a Londonba vágyó fiatal értelmiségi lány történetét, aki a buszon találkozva életében először az igazi szerelemmel, nem tud dönteni, menjen vagy maradjon. Itthon a biztos megélhetés és langymeleg együttélés valami sráccal, kint a bizonytalanság és az igaz szerelem. A színpadon egyetlen sátor, a bezárkózott lány menedéke, búvóhelye. Egyébként üres térben zajlik a játék, néhány szék és takaró segít buszt és hotelszobát csinálni. A szöveg reflektált, a Londonba vágyó lány meséli maga körül a történetet, néha vitázik a szereplőkkel, folyamatosan lebegteti, hogy amit látunk az a múlt újramesélése vagy egy vágyott jövő, netán írói fikció. A több, mint negyven szereplőt mozgató eredeti szöveget Nagy Éva dramaturgai munkájának köszönhetően 11 játszó szólaltatja meg. Összeszokott csapatnak tűnnek, többségében erős karakterket mutatnak fel egy-egy jelenet erejéig. Bartalis Blandina játsza a szobalányt, szépen színezve a döntésképtelen, az élethez kicsit butácska írót. Krausz Gáborral játszott szerelmes jeleneteik bármelyik jó Hollywoody romantikus filmben megállnák a helyüket. A többi játszó is erős. Alexics Rita szép figyelemmel zenél alá a jeleneteknek; Andai Katalin megértő anyukafigurákban erős; Horváth Alexandra félénk, Inoka Péter rosszfiús, Kakukk Detti kemény csajos szerepekben mutat jókat. Köléresi Dóra veszekdő feleségként, Koznovszky Márton kellemeskedő britt hoteligazgatóként működik jól. Molnár Tamás átgondoltan játszik, Rábavölgyi Tamás ártatlansággal kevert erőemberként. Az előadás tétje az igaz szerelem beteljesülése. Ha egyetértünk Radnóti Sándorral, mikor azt mondja egy interjúban, hogy a kormány intézkedései egy a trianon, két világháború és '56 méreteivel megegyező nagyságú migrációt indíthatnak el, ezt talán kicsinek érezhetjük. Ha nem, az akkor is igaz, hogy előadás lehetne pár perccel rövidebb, de mindennel együtt remek kikapcsolódás egy randvevúra, vagy máskorra.
"És egy pár üveg sörtől majd mindenki elfelejti..."
A Színházi Alkotók Fiatal Társulása (Sz.A.F.T.) Csehov Sirály című drámájából készített kocsmaszínházi előadást. A Zöld Macska asztalai és székei között, egy színészbüfében zajlik egy színházi társulat élete. Közben a nézők ihatnak olcsón finom fröccsöt, ehetnek korrekt áron kiváló óriáspalacsintát. A szöveget Eck Attila dolgozta át, sok szerepet az azt később eljátszó színésznek írva. Az aktuálizálás és átültetés miatt elveszik a műből a csehovi világok zseniális ember-érzékenysége, cserébe viszont belekerül egy nagyon fontos gondolati elem: merre tart ma a színház. Müller Ádám rendezése ettől azonban nem válik (konyha)filozofálgatóvá, nem hangzanak el velős igazságok, főként a vérbő poénok és a helyzetkomikum határzozzák meg az előadást. Két fontos jelenet van, amiben kiderül, hogy a csapat nem egyszerűen szórakoztatni akarja a szaftos poénok kedvelőit. Az egyikben a végig magabiztosan játszó Manyasz Erika, mint Arkagyina részegen áll egy asztal tetején és Sztanyiszlavszkij egyik művéből olvas fel. Mellette a megszeppent Alexics Rita nőies érzékenységet ügyesen adagolva mozgatja Nyina figuráját. Az egész bagázs rútul be van rúgva. Szorin, a dramaturg (Boros Ádám játsza finoman) részegsége miatt kevésébé óvatos, vitába száll vele. Trepljov (Biszak Áron működteti görcsökkel operálva) álltal képviselt, új, hatásosabb formákat kéri számon, megemlítve Antonin Artaud nevét. A jelenet szürrálissá válik, ahogy a társulat minden tagja a részegség eljátszásán keresztül szabadon engedi az emberi tehetetlenség és kicsinyesség teljes erejét. Közben világos, hogy a két megütköző álláspont egyike sem jól felépített, sőt a megütközésük sem valódi, részeg okoskodás csupán, bor- és vodkagőzös köd. Schilling Árpád szavai jutnak eszünkbe, aki az Új Színház kapcsán írt szövegében rávilágít a jelenlegi színházi struktúra sok hibájára, hiányosságára, mintha ezeket a hibákat látnánk szürrelálisan megjelenni. A The Gull két részben megy, a szünetben is el-elcsíphetjük Mása, a büfés (Birtók Lili határozott és érzéki játéka) és Medvegyenko, az ügyelő (Müller Ádám magabiztosan mutatott háttérember) csipkelődését. A második részben visszaérkezik a Hollywoodba szerződött színésznő és szeretője, a sztárrendező Trigorin. Utóbbit Kántor Zoltán játsza a jó megjelenése és elismertsége miatti magabiztosságot szépen mosva át, olykor pillanatok alatt tehetetlen bizonytalanságba. Samrajev a mindenes, Simó Krisztián emberes együgyűséggel mutatja, a felesége Polina (Samu Zsuzsanna a kioktató szövegmondásból mutat sokfélét) készülődnek a vendégek fogadására. Még Szorina, az igazgató is (Lenvai-Nemec Melinda a leépülésen keresztül fogja meg a figurát), aki már nagyon beteg. Kiderül, azért lett színházigazgató, mert a rendezéshez nem volt tehetsége. A másik jelenet, amit említettem, hogy fontos, az előadás legvége, ami már nem a teázó terében játszódik, de nem írok róla többet, menjetek, nézzétek meg.
"...most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály..."
A Laboratorium Animae mind a Tűzraktér, mind az Új Színház ügy kapcsán szervezett tüntetést. Sardar Tagirovsky az új bemutatóját nem az utcán skandált jelszavak sokszínű kifejtésére használja, hanem egy humanista kiáltást rendez. Egyetlen ember történetét arról, hogy az inteligencia semmit sem ér, ha nem társul hozzá szeretet és megértés, és hogy legyen az ember szellemileg visszamaradott, jóra vágyó lény akkor is. Ezt a történetet Daniel Keyes írta, Virágot Algernonnak címmel. Régen olvastam a művet, nem tudom megítélni, hogy hiányzik-e dramaturgi fókusz az előadásban elhangzó szövegből vagy egy jól megcsinált keresztmetszettett készítettek az alkotók, az bitos, hogy jól működik a szöveg. A műfaji megjelölés színházi kísérlet és nem monodráma. Egyetelen ember beszél pedig, Gönczy Attila, aki igényes, erőteljes alaktítást nyújt, mint Charlie Gordon. Egyedül nehéz a színpadon, Peter Brook írja 1991-ben a saját korábbi színházdefiníciója kapcsán. "Azt írtam: „Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” ... ma hozzátenném, hogy kell egy harmadik személy (...) kell a találkozás." Ez talán csak rossz beidegződés színháztudomány óráról, mivel nagyon jó Mácsai Pál Azt meséld el, Pista!, Fekete Ernő Mennyekbe vágtató prolibusz előadásai a professzionális színházban. Szintén szerettem Ács Tamás tolmácsolásában a Jelentés az Akadémiának-ot vagy a Szókratész védőbeszéde-t. (Az Egy őrült naplóját nem láttam tőle, azt mondják, az a csúcs.) Vagy Illyés Lénárd Novocentóját is említhetném. Gönczy Gábor alakítása jól felépített, az előadás törzse. Bartók György zenéje, a rendezői ötletek – árnyjáték, kamera – igyekeznek aládolgozni. Szerettem az öntözőkanna-esőt, nem szerettem a Charlie-show szignált. Persze érvényes terepe a a mesélésnek a tv show, bejátszott nevetessél, csak aztán nem kezd ezzel semmit az előadás. New York, ahonnét a talk show műfaj ered és Hollywood a pincéből nézve nem is kölünbözik annyira. Összességében az elődás szép munka, megérintő, ajánlom mindenkinek, aki ezekben a homályos időkben szeretne ember maradni.
Mind a három előadást olyan alkotók hozták létre, akik kiléptek az amatőrségből. Keresik a helyüket mint alternatív és/vagy függetelen és/vagy struktúrán kívüli csoportok, vagy úgy is mondhatnám, hogy a keresik a helyüket a struktúrában. Az útkeresés biztos, és hogy egyelőre a pincében vannak. A nézői figyelem, a közös gondolkodás, a sok pozitív és negatív visszajelzés fogja előrevinni őket, úgyhogy két Family guy rész között menjünk és nézzük meg az előadásaikat.
2011. december 13. Hodászi Ádám
