És ehhez most nem kell semmiféle direkt tükröt tartó mögöttest társítani. Sokkal inkább egy különleges közösségi élményt ad az a fajta abszolút pozitív téboly, ami a színpadon zajlik.
Maradtak szereplők Shakespeare címben jelzett drámájából: van Oberonunk, Titániánk, Hermiánk, Pukkunk, Théseusunk, de van még itt sok más is. Lépten-nyomon fel-felbukkan Hamlet is – idézetek formájában – meg még egyéb Shakespeare-citátumok, amelyek beleavatkoznak a színpadon jeleneteket elrontó, akadékoskodó, rosszul hangosított, civil színészek áltak folytatott játékba, de a hétköznapokból merített karakterekbe is. Ebből ezúttal nem a történet a fontos – amely kanyarogva, kitérőkkel és betétekkel ugyan, de követi az eredetit (például az erdőben eltévedt Hermina egyszer csak kisgyerek egy családban, Titánia pedig anya) –, hanem az a nagyon sajátos világ, amin keresztül az alkotók elénk tárják azt az evidenciát, hogy ez az egész – értsd: a színház –rólunk szól.
Így jelenik meg Formanek Csaba rendezésében Oberon és Titánia, mint zűrös férj-feleség páros, egy gyerekkel, Théseus, mint a tévé előtt a nyálát csorgató családfő, aki azzal próbálja meg izgalmassá tenni a hétköznapokat, hogy beadja a feleségének, hogy megcsalta. De vannak itt más életek is: a srác, aki a próba utáni sörözésből hazatérve egyáltalán nem találja a helyét a párja mellett, majd nagy civódások közepette közli vele, hogy nem szereti és csak azért van vele, mert nem lenne hol laknia, vagy egy másik férfi, akit leszúr a barátnője. A következő pillanatban pedig ismét drámai szereplők kúsznak be (szó szerint) a színpadra. Mindeközben még egy kézzel bábozott, madaras fészekrakó jelenet is megjelenik a színpadon, abszurd horrormatiné hangulatot teremtve, mintegy közjátékként.
Akadnak kevésbé ötletes jelenetek, kevésbé kidolgozott szerepek vagy pillanatok (például a barátját leszúró lány, a vissza-visszatérő gázmaszk-szörny), de rengeteg olyan momentum is akad, amely folyamatosan keres minket, nézőket. Ebből az egyik legkiemelkedőbb Ilyés Lénárd értelmezett és értelmesen elmondott, világos kérdéseket megfogalmazó Hamlet-nagymonológja, amely nem mint formai ötlet, hanem mint tartalmi kérdés szerepel az előadásban: mi értelme van az életnek? Tóth Réka – bár érezhetően nem találja a hangsúlyokat és a fontosabb pontokat az előadás elején elhangzó drámai szövegben -, mint feleség, kérdéseket felvetve formáz meg egy kétségbeesett, életunt nőt. Szemere Zsolt tökéletesen bamba tanácstalansággal mered a messzi távolba vagy éppen oktat Theseus szerepében. Köműves Csilla pedig remek érzékkel találja meg a kisfiút játszva, hogy mi az a gyermetegség, ami még nem fordul át prünytyögésbe, de magán viseli a kiszolgáltatottságot. Sütő András Miklósnak a különféle helyzetekben produkált, elképzelhetetlenül groteszk arckifejezései mellett az „azért vagyok veled, mert nem lenne hol laknom” című jelenete kiemelkedő: a maga váratlan fordulataival együtt felvet pár nagyon is jogos párkapcsolati problémát.
Ha nem is lehetne minden szereplőnél egyértelműen maradandó pillanatokat találni, az előadásnak nagyon fontos eleme a társulat. Érdemes megjegyezni Szabó Emese, Simon Attila, Pintér Ákos, Bazsó Adrienn, Pokorny Szilárd, Kiss Dóra és Dévai Lili nevét is: egytől egyig tevékeny részesei annak az egyébként rengeteg energiát és elszántságot sugárzó miliőnek, ami a színpadon van.
A rengeteg apró vagy éppen komplett jelenetnyi pillanat mellett ettől válik igazán különlegessé az egyébként nagyon sajátos, sokféle formai elemet abszolút következetesen és könnyedén használó előadás: a társulat egészétől. Ugyan fel lehetne róni, hogy nem színészet az, ami a színpadon zajlik, mert általában nem képzett, és a szó klasszikus értelmében nem drámai szerepformálás zajlik, hanem egyfajta művészileg önazonos civil jelenlét: egy közösség kiáll a színpadra, hogy nekünk beszéljen, a mi problémáinkról, közben érezhetően a saját konfliktusaikat is feldolgozva. Itt, a Tűzraktérben pedig abszolút autentikus helye is van a produkciónak – másnak talán nem is lehetne ennyire. Hiszen egy közösségi teret arra használnak, amire való: a közösséggel foglalkoznak benne. Ritkaság az ilyen, és bőséggel van miről beszélni – kezdve onnan, hogy a színház értünk van, a miénk, és arra való, hogy foglalkozzon velünk, mi meg ővele. Ezzel a színházzal tényleg érdemes foglalkozni.
Nyulassy Attila
Forrás: www.7őra7.hu
