Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a nemzetről, a magyarságról, a helyünkről Európában beszél majd a nembánkbán, de nem teszi. Helyette az ünnepről, a színházról és a közösségi létről vet fel érdekes gondolatokat.
Vasárnap este negyed kilenckor engednek be minket a Pilvax kávézóba. Teltház. A hely hosszú és keskeny téglalapjának hosszabbik oldalán három sorban lerakott székeken a nézők, a maradék tér a játszóké. Balra zongora, jobbra bárpult, középen asztal, két szék. Minden mögött a kávézó üvegfala, középen fekete fügönnyel eltakarva az utcát. Nem a polgári színjátszás tere ez, páholyokkal és zsöllyével, hanem egy vendéglátóipari egység, egy szelet hellyel a vendégeknek, egyel a színháznak és egyel a valóságnak. Jó választás.
A Gyilkosság a vacsorán előadás jut eszembe, Fekete Dávid olaszból magyarított ötlete, ahol a nézők az egyes fogások között egy gyilkosságot nyomoznak ki, a játszók a történet szereplőit elevenítik meg, gyakran szóbaelegyednek a nézőkkel. A nembánkbánban előbb van a produkció, aztán a vacsora. Remek tárkonyos raguleves, sok zöldéséggel, Bánk bán csirkéje, egyhén paradicsomos öntettel a tenyérnyi hús, steakrumpli, párolt zöldbab egy szelet sonkába tevekerve. Mennyei. Ahogy a somlói is. Szabó Atesz színháztörténész cimbora a hallevesét dícséri nagyon, frissen megismert asztaltársaink (egy pár), a zöldségkrémlevest, és a tejberizst.
Beszélgetünk az előadásról, Atesz lelkesen meséli, hogy március 15-én, mikor a bemutató volt, mennyire erős volt az anyag, mennyi erő volt a társadalmi és politikai aktualitásban. A kávéházi tér kapcsán a new yorki site-specific theatreökkel von párhuzamot és Halász Péter ilyen irányú munkáival. Asztaltársaink komolyabb előadásra számítottak, a srác kedvesnek, a lány aranyosnak mondja a látottakat. Sokat nevetünk mindannyian, ez közös pont, hosszan emlegetjük a jó poénkat, például a Laczkó Vladimir játszotta 50-60 körüli rendező azon megnyilvánulását, miszerint ő 40 éve fiatal alternatív színházat csinál. Dícséretes önirónia, ami az egész előadás értékes jellemzője. Szinte végignevetjük részeg álmát, amiben egy szocialista ünnepi műsorról álmodik, ahol Petőfi Sándor Bánk bán versét adja elő a színjátszókör. Ez a betét remekül ragadja meg az ünnepről való gondolkodás képtelenségét a múltban, formanyelvével a jelenben is éreztetve a problémát. Két akció ide: a "kutyába se vette" sornál Eszes Szabolcs négykézlábra esik és azt mondja: vau. Szabó Kristóf Bánkként hatalmas gesztusokkal szónokol, Dézsi Darinka és Petrovics Anna lekövetik a mozdulatait lehelletnyi késéssel, a régimódi játéknyelv hullámzik a térben.
A társadalmi aktuálitások a szavak szintjén egy igen erős színészi pillanatban is kimondódnak, Berki Szofi szeméből könnyek potyognak, félig még benne van Szendrey Júlia szerepében, úgy mondja, hogy milyen rossz, hogy az az ünnep, hogy az emberek kimennek valamilyen pártrendezvényre és másnap már meg sem ismerik egymást. Kellemtlennek érzem, talán a didaktikusság miatt. Előtte viszont pazarul formál meg egy teljesen mai neutotikus, alkoholizmussal és/vagy alkoholallergiával küzdő nőt. A zavar pontos gesztusaiból épiti figuráját. Partnere Dézsi Darinka alázatos kolléga és pincérnő. (Németh Ervin: "Emlékem elől ne fussatok..." című kétszereplős színpadi játéka, melyet Petőfi és Szendrey leveleiből, verseiből, naplóiból állított össze, izgalmasan mutatja meg a két mára kétdimenziós ikonná vált ember valódi arcát, viszonyát.)
Először ez a jelenet használja az utcát, eddig bámészkodó arcok néztek be pillanatokra időnként, a színészek általában háttal álltak a valóságnak. Később egy a szomszédoa Meridien hotelban megszálló nyolc-tíz idős férfiból álló csoport pár érzékelhető másodpercet tölt el a kirakat előtt, ekkor belekomponálódnak a társulatba, akinek épp eligazítást tart a rendező. Itt érzékelem a ki néz kit, ki játszik kinek problémát. Máskor nem, ebben talán az is szerepet játszik, hogy a játszók végig úgy tesznek, mintha mi nézők a polgári színjátszás negyedik fala lennénk, s mint téglák, láthathatatlanok.
Az előadás végére már világos, hogy a brigádnak a Bánk bánról holnap este nem lesz egy érvényes mondanivalójú előadása. Ekkora már sok aprócska életszikrát láttunk a próba kapcsán, Petrovics Anna - Eszes Szabolcs munka vs. szerelem konfliktusa, Berki Szofi – Laczkó Vladimir meny-após ismerkedése. A csapat tagjai hazafelé indulnak, a Pilvax-közben rágyújtanak, telefonálnak, az öreg rendező még meghallgatja Erkel nyitányát, élőzene szól talán végig, Bartók György, Jávorszky Eszter, Petrovics Anna előadásában. Elfúj egy gyetyát – finom irónia; majd fejfedőjét a szemébe húzva baktat hazafelé. Tíz perc alatt átrendezik a teret és jön a vacsora. Közben cigizünk Atesszal, előbb Bán János nemrég Trebbia díjjal kitüntett katonás színész sétál hazafelé, majd Pálos Hanna végzős eszefes hallgató teker el közöttünk. Véget ért a Mesél a bécsi erdő a Petőfi utcában. A tévében a Távkapcs, ValóVilág, Heti hetes, Vészhelyzet környékén járnak. Aztán bemegyünk, kajálunk, beszélgetünk az előadásról, Atesz az első sorból jól lát mindent, én a harmadik sorból úgy tudom megnézni a földre komponált jeleneteket, hogy félig felállok. A pár a másodikból sem látta ezeket, ők fel sem állhattak, hiszen ültek mögöttük. Sok jelenetben ülnek a szereplők, sok esetben ülve ilyenkor sem látni az arcukat.
Jó este, lehetne így élni, színházat nézve és nagyokat vacsorázva, közben az előadás kapcsán beszélgetve a világról. Asztaltársaink szerint ideális vasárnap esti program, mindenkinek jó szívvel ajánlják!
Aztán hazafelé, mikor az éjszakai buszra várok vagy tíz percet, egy hajléktalan kér aprót, cigarettát, mondja, hogy a levegő sem olyan tiszta már, mint harminc éve, meg hogy megy le a szarba ez az ország. Felszállok a buszra, eszembe jut, hogy Atesszal megemlegettük Nánay Istvánt, mindenki tanárurát, élő színházi lexikont és zseniális előadásértő kritikust. Ő mesélte egy szerkesztőről, hogy előszerettel húzta ki a hozzá beérkezett írások első és utolsó bekezdését, sajnos, hogy melyik szerkesztőről szól az anekdota, már nem tudjuk. Pedig erre az írásra is ráférne a húzás is, meg az a tudás is.
Hodászi Ádám
Ja, még azt, hogy Schilling Árpád mondta egy Eltés beszélgetésen, hogy mennyire rombolja az emberek esztétikai ízlését, hogy az állami/iskolai rendezvények harminc éve ugyanúgy néznek ki. Ez az előadás nagyon más, végre. Ez irigylésre méltó Sardar Tagirovskytól, ahogy a szakálla is, amivel talán kicsit hasonlít Schillingre, de az biztos, hogy mindkettőjüké sokkal sűrűbb, mint az enyém.
