Na nem áltatom magam, a zabolátlan csapongás, az alternatív rendezés és a csapat akaratának nyilván nagyobb súlya miatt sokszor erőltetettséget, sőt kifejezett hibákat is fel lehet fedezni, de ezek miatt lehet még izgalmasabb. Nevel minket a hibák észrevételére.
Nemrég a Játsszunk Oidipust! című előadásra mentünk el, a Laboratorium Animae Színházi Társulat darabjára, akik egy éve játsszák a darabot telt ház előtt, ami úgy negyven-ötven embert jelent a Sirályban (vagy éppen a Zöld Macskában). Szophoklész drámáját dolgozták fel, húztak rá mai köntöst, de egyáltalán nem úgy modernizálták, mint elsőre gondolnánk. Az eredeti Babits Mihály fordítást szavalják, az emiatt a nézőkben emelkedő várakozást egy-egy hirtelen poénnal vágják el, az egészet a szándékos anakronizmussal együtt teszik élvezhetővé. Belefér egy mónikashow-s megöllektebüdöskurvázás, ha Oidipusz már kikeseregte magát, aztán a megszokott módon keressük tovább Laiosz király gyilkosát. Valamiért eszembe jutott Woody Allen 1995-ös Hatalmas Aphroditéje, a film felütése és átvezető részei a görög kórus szabadon értelmezett változatával sokkoltak, és ez az előadás is hasonló érzelmeket váltott ki.
A darabról összességében annyit tudnék elmondani, hogy nem túl könnyedén indult - hozzáteszem szándékosan, de ettől még igaz -, aztán lassan egyre jobb lett, és végül kellemes csalódást okozott. Az előadás az ilyen alternatív színházakban nem függönnyel indul és zár, ezért a színészek már a színpadon várják, hogy mindenki leüljön, a narrátor - és egyik szereplő egyben - nagy hangon irányított mindenkit, majd amikor mindenki leült, elsütött pár rossz viccet, és egyáltalán, az agyunkra ment. Csabával már a kijárat felé nézegettünk. Később összeállt a fejünkben a narrátor egyébként jól kitalált karaktere, amihez ugyan ez a kezdés nem passzolt. Itt egy példa arra, hogy Antigoné is feltűnhet váratlan helyeken, és hogy ezzel bátran el lehet sütni az első előadás időpontját is egyúttal:
Egyre erősebb jelenetek jöttek, a színészek maguk alkották a szereplőket, a zenészeket és a kellékeket is, egyesekből asztal, másokból szék vagy hajó vált, fájdalmasan és teljes komolysággal felnyögve, ha a színész olyan helyre talált ránehezedni, ami kellemetlen. Nem tudom, miért, de én pont egy ilyen felnyögésnél tudtam végre átadni magam az előadásnak. Egy ilyen artikulátlan hanggal állt össze a fejemben a kép.
Szűcs Ádám
