Miről is van szó? Improvizációs játékokból készült előadásról, méghozzá nem kevesebb, mint két órában. A játékok egy része ismert a televíziós műsorokból, más része ismerhető a színházzal foglalkozók számára, de volt olyan is, amit ők találtak ki, vagy fejlesztettek tovább. Összesen nyolc-tíz játék került az aznap esti előadás programjába, de mint elmondták a játszók; nincs két egyforma előadás a játékok tekintetében sem. A csoport kéthetente játszik előadást, melynek helyszínét adta már a győri Rómer Ház, néhány kocsma, vagy egy-egy középiskola is. A csoport jelenlegi és volt tagjainak nagy része a győri Révai Miklós Gimnázium színjátszó csoportjai valamelyikéhez kötődik vagy kötődött, de például a győri Nemzeti Színház egy színésze (Pingiczer Csaba) is állandó résztvevője az előadásoknak. A Révai Miklós Gimnáziumról itt érdemes néhány mondatot írnom. Nemcsak az ország egyik legnívósabb gimnáziumáról van szó, hanem arról is, hogy az ide járók körében a diákszínjátszásnak presztízse van. Egy nem művészeti gimnázium ez, ahol némely tanévben öt-hat színjátszó csoport is működik.
Ezelőtt több tíz évvel még Wenczel Imre kezdeményezte az amatőr diákszínjátszás megújulását Győrben, s az elmúlt évtől Varjú Nándor, aki egyébként ebben az iskolában tanult és tanít, vette át a színjátszó csoportok koordinálásának szolgálatát. Az ő és Papp Gergely ötlete volt az Import Impró létrehozatala, amely 2008-tól már túlnőtte az iskola korlátait, és az amatőr diákszínjátszásnál komolyabb, a városi kulturális életet színesítő társulattá nőtte ki magát.
A próbákon az improvizáció különböző lehetőségeit, és technikáit gyakorolják, és fejlesztik a játszók. Ez az előadáson is látszott, amelynek koncepciója a drámapedagógiában alapvető helyzetgyakorlatokra épít: a játékok, öt színésszel és a közönséggel együtt az improvizáció segítségével bontakoznak ki.
A játszók otthonosan mozogtak, játékuk a jelenben születő, mégis érdekes és figyelemfelkeltő volt a közönség számára, az egész előadás alatt. A figyelem fenntartását segítette a játékok gyakori váltogatása, és a játékmester (Varjú Nándor) is, aki elmagyarázta a játékokat a nézőknek, s lehetőséget adott nekik, hogy akár ők maguk alakítsák ki egy-egy játék határait, s a szituációk körülményeit. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a nézőkkel a játékok, vagyis etűdök között csakis ő kommunikált, a játszók nem. Látszott, hogy a „színészképzés”, és az előadás struktúrája komolyan átgondolt.
A nézők érezhették hogy alakítói az egyes jeleneteknek, és különböző kis rituálék (például hogy jelenetek indítása közös visszaszámlálás és taps után történik) segítették elő, hogy a néző egyre inkább egy közösség tagjának érezhette magát. Kétség kívül a közönség alkalmi közösséggé kovácsolása az előadás egyik legnagyobb erénye. A műsor során a nézők élményéhsége egyre nőtt, s minél jobban szórakoztak, annál többet illúziót akartak látni. A játékok maguk is egyre izgalmasabbak és különlegesebbek voltak, így sikerült a nézői igényeket kielégíteni velük.
A közönség legnagyobb részét tizenhat és huszonöt év közötti fiatalok tették ki, akik jól szórakoztak az izgalmas és pontosan megragadható karaktereken, és az elmésen megformált gegeken. Nem is volt több célja az előadásnak, mint a szórakoztatás, amelyet (legalábbis részemről biztosan) sikerült teljesíteni. Ráadásul nem kevés ideig. Az előadás kétórás volt, s közbe volt iktatva (éppen jókor) egy negyedórás szünet. A közönséget, kb.60 embert öt fiatal játszó kötötte le két órán keresztül. Ehhez fizikai és szellemi állóképesség szükséges a játszók részéről, amiben úgy láttam nem volt hiány, bár közülük néhányon már látszott a fáradtság az előadás vége felé.
Az előadás elején, az improvizációs játékokban a testhasználat rovására ment a folyamatos, intenzív agymunka a játszók nagyobb részénél, ez a jelenség azonban, ahogy belejöttek a játékba, feloldódott, s később a test összeszedettsége is nagyon jól megsegítette a színpadi hatást. A játszók tekintetüket gyakran a padló irányába fordították, ez szintén zavaró tényező lehetett a nézők egy része számára, s ennek szintén a túlfokozott koncentráció lehetett az oka. Ez a néhány hiba, azonban eltörpült a színészi játékok intenzitása mellett. A színészek meglepő szemfülességgel építették játékukba a nézői reakciókat, és használták a nézőtér hatásmechanizmusait. Egyszer kifejezetten az volt az érzésem, hogy igazi varázslat zajlik a nézőtéren Pingiczer Csaba bravúros színpadi jelenlétének köszönhetően.
Az előadás előrehaladtával a hangulat egyre fokozódott, s a vége felé körbenézve, mindenhol mosolygós arcokat láttam magam körül. Ismét bebizonyosodott, hogy a színházra, mint valódi élményadó rítusrendszerre, szükség van a fiatalok széles körében is.
Játszók:
Csütörtöki Tamás
Jámbor Máté
Kósa Roland
Kucska Péter
Pingiczer Csaba
