Az általános jellemzők közé tartozik a lírai hangvétellel párosuló lírai szerkesztésmód, a történetelvűség elvetése, helyette a rímekben, motívumokban való gondolkodás, a lineáris dramaturgiát pótló különböző színháznyelvi elemek– melyek között a szöveg életre keltése csupán az egyik elem, ide tartozik a mozgás-színház, az álomszerű képalkotás, a stilizált eszközhasználat és főként az élőben megszólaló zene – egymásra hatásából megkomponált előadás. Általános jellemző a sokoldalú képzettség, ebből adódóan a magas színvonalú színészi munka, az erős atmoszféra-teremtés és színészi jelenlét, mindemellett az átütő erejű közösségi játék. Professzionális színházi elvárásokat céloznak meg amatőr körülmények között alkotva – utóbbi ez esetben szerencsésen gazdagítja a társulat munkáját. Mindez ma teljesen valószínűtlen, amire létezésük bizonyossága azonnal rá is cáfol.A fentiek igazak a Labirintus címet viselő előadásra is. A kizökkent idő összekuszálódott térrel, a képzelet, a regényként megidézett fikció világa az emlékezet szeszélyeivel ötvöződik, miközben több szálon több szereplő sorsával ismerkedhet meg a néző. (A feldolgozott novellák mindegyike izgalmas helyzeteket, figurákat vázol fel.) A nézőpont mintha a végtelenben, vagy éppen a végességet jelentő halál pillanatában lenne rögzítve. Szinte egy utolsó nagy totálként jelenik meg az előadás, amiben, mint egy haláltáncban fel-felbukkannak a sorsuk vonzásában sodródó szereplők.A lírai/zenei kompozíció most is működik, mégis… A figurák, a sorsok mintha összemosódnának – ez természetesen cél is lehet - , ám ez azzal jár, hogy noha a különböző hatáselemek most is jól tagolják az előadást, elvész egy dramaturgiailag fontos eszköz: a kontrasztképzés. Ezzel összefüggésben: noha az egyes történetek erős mondanivalóval, többször létértelmező szándékkal bírnak, elmarad a személyes igazság feltárása, a személyes sorson átszűrt mondanivaló közvetítése. A szereplők megszólalása egy általános hangnemet alakít ki, a zenei szerkezet részévé válik, és hatékonyan teremti meg az előadás egységét is, ezzel azonban egyneműsíti, kissé monotonná is teszi azt. A formai kompozíció remekül működik, magasan stilizált komplex jelentéshálót alakít ki, ám hiányzik az előadás talaját jelentő személyes sorsok megjelenítése, ahonnan az absztrakció elrugaszkodhatna. Valószínű, hogy ez egy korábbi munkafázisban megvolt, és valóban ez a fajta munka indította el egy esztétikailag magasabb szinten való újrafogalmazás felé a csapatot. Az is valószínű, hogy egy korábbi munkafázis még szükségessé tehette az egységes hangnem kialakítását – hogy az előadás elkerülhesse a szétesés veszélyét. Az is valószínű azonban, hogy erre ma már nincs szüksége az előadásnak: biztos lábakon áll, kiérlelt játékkal, szerkezettel és stílussal, talán vissza lehetne hozni valamit az egyénítésből, az alacsonyabb stilizációs szintből – hogy ezzel többrétűvé válhasson a produkció.Valószínű az is, hogy mindez mégsem véletlenül alakult így. A társulat munkásságával kapcsolatban eleve céltalannak tűnik formai és tartalmi oldal megkülönböztetése. Az ábrázolt világból kiindulva, amiben az idő nem lineárisan, a terek egymásba csúsztatva jelennek meg, ez a forma adódik, így tud kiteljesedni. Ha viszont egy olyan világképpel kell számolni, amiben a halál sajátos módon átléphető, akkor valóban eltűnik az egyes sorsok vég- és súlypontját adó összegző pillanata. Nincs fogódzó egy figura éles megrajzolására, a személyiségek valóban egymásba folynak, a történetek és a sorsok valóban egymást írják egy lebegő interperszonális viszonyrendszerben. A tájékozódást a szereplők is elvesztik saját életükben. Ebből adódóan viszont el kell vetni a szereplők jellemfejlődésére-változására építő dramaturgiát. Ám ebből adódik az az egyszerű következmény is, hogy a szereplők második feltűnése után már az összes többi fölöslegesnek tűnik, hiszen olyan, mintha már mindent tudnánk róluk. Nincs mit keresni többé a történetben. Ez esetben is talán az egyéni én-keresés, a történetekhez való egyéni és személyes viszonyulás megtalálása/visszahozatala lehet az előadás segítségére. Az egyéni sorsokra való rálátás lehetővé tétele megrendítő hatással bír, ám a nézőpontváltás, a zuhanás/repülés élménye elmarad, ha előbb nem kerültünk közel ezekhez a sorsokhoz.
Szivák-Tóth Viktor
