illetve vele szemben – oldalt – egy erősítő és egy kottaállvány fogadja a nézőket, akik térszínházi elrendezésben, a nyújtott színpad két oldalán egymással szemben foglalnak helyet.A több helyszínt váltogató darab megjelenítéséhez ez tökéletesen megfelelő megoldás, a fényváltással erősített zenei átvezetések időt biztosítanak a jelenetek utáni nézői reflexió számára, és jól tagolják az előadást. Ez köszönhető annak is, hogy a zene (egyetlen gitárról van szó) nem csupán ezt a funkciót látja el, az egyes jelenetek stilizálásában is nagy szerepe van. A térszínházi elrendezésnek köszönhetően pedig a nézők leginkább egy fiktív esküdtszék tagjaiként jelennek meg, tőlük karnyújtásnyira játszódik le a három szereplő közötti dráma, miközben nemcsak őket, de a szemben ülőket is szemmel tarthatják. Miután a dráma központi eleme Serge tettének megítélése, és a meg-, ill. elítélés jogosságának kérdése, a néző maga is abba a helyzetbe kerül, hogy hol egyik, hol másik szereplőnek ad igazat, miközben tudja, hogy a vele szemben ülők őt magát is megítélhetik. Utóbbit erősíti, hogy az előadás kifejezetten beemeli a nézőket a játéktérbe azáltal, hogy az egyik szereplő (Yvan) a nézőtérről lép be a jelenetbe. Egy-egy hangsúlyos pillanatban a nézők megszólítása, illetve állásfoglalásra való felszólítása is megtörténik.
Mindazonáltal szó sincs interaktív színházról, a fentiek inkább arról a gondos rendezői, illetve csapatmunkáról tanúskodnak, melynek eredményeképpen, az előadás minden eleme, a szövegelemzés, valamint a viszonyrendszerek és változásuk pontos végiggondolásának megfelelően lett kiválasztva – és a lehető legkomplexebb módon játékba hozva.Ugyanez érvényes a színészi munkára: meglepően tiszta, minden fölösleges elemet nélkülöző játékról van szó, a rendező Szegezdi Róbert színészvezetése nem hagy kétséget afelől, hogy maga is ismeri a színészi munka kínlódásait, így aztán kiküszöböl minden olyan pillanatot, amiben a játszó elbizonytalanodhatna, hogy mit is kellene tennie. (Jól látszik ez abból, hogy nincsenek túlmozgások, heves gesztikulációval, művi hergelődéssel pótolt üresjátékok.
A játszók hisznek a puszta jelenlét erejében, és valóban ebben a kamaratérben a tekintetek játéka is jól követhető, így a térbeli kimozdulások is nagyobb hangsúlyt kapnak – a viszonyrendszer szerkezeti vázaként funkcionál a szereplők elhelyezéséből adódó színpadképek sora.)Az előadás stílusa a realista játékmódot veszi alapul, ezt zökkenti ki különböző eszközökkel: ilyen a fényváltással, zenei kísérettel megszólaló belső monológ, olykor a jelenet narrálása, a Marc jellemzésére is szolgáló, de ugyanakkor stilizációt is szolgáló ismétlések, Yvan rap-betéte, a hétköznapi szituációt szimbolikus képpel helyettesítő jelenetezés, mint Marc és Serge hosszan kitartott pofozkodása, és ide tartozik a nézők megszólítása is. Ezek a megoldások nemcsak elidegenítő effektusokként hatásosak, de hatásdramaturgiai szempontból is jó szolgálatot tesznek. Noha ugyanis a darab maga folyamatos nézőpontváltásokkal dolgozik és ennek megfelelően bővelkedik a fordulatokban is – összességében mégis inkább a finom elmozdulások jellemzik – aminek érzékeltetésére ugyancsak alkalmasnak bizonyult a társulat. Ebből adódóan azonban folyamatos a veszély, hogy az előadás leül, az említett eszközök a monotonitás megtörésének feladatát is hatékonyan ellátták.
Ugyanakkor még így is adódtak jelenetek, melyekben a feszültség maximumának elérése túl korai volt, illetve a csúcspont elérése ellenére sem következett be a várt fordulat, kimozdulás. Ezek a jelenetek a feszültség kirobbanásából adódó fontos pillanatok elszalasztása révén szükségszerűen túlhúzottakká váltak, és mire a végére értek a játszók, már a feszültség megléte is elhalványult, megszokottá vált. Így aztán a következő jelenet indítása is alulintonált maradt.Ennek ellenére is erős élményt nyújtott az előadás, az utolsó képeket, a festményre rajzolt síelővel, az egymás mellett kuporgó játszókkal valószínűleg sok néző magával vihette – az igazán megrendítő hatás is csak egy karnyújtásnyira maradt.
