A meghatározó stílusjegyek a TV-híradók alapján rekonstruált valóság túlhajtott, parodisztikus/szatirikus ábrázolásából adódtak, a jelenetek központi témája is valamilyen társadalmi jelenségként értelmezhető perverziót dolgozott fel – az előadás egy másik szintjén azonban mindez a csoport és a színház önreflexióin keresztüli elidegenítő effektusokkal párosult.
A híradó jellegzetes valóság és fikció közötti helyzetét mintázva az előadás sem szolgált olyan kényelmes nézői pozícióval, ahonnan könnyen eldönthetővé vált volna, hol húzódik a határ a normálisnak nevezhető valóság és a média torzításai között. A normák elbizonytalanodásával az ezen alapuló tisztánlátás lehetősége is semmivé foszlott. Ez a színpadon is megteremtette azt a felkavaró, állandó nézőpontváltásra sarkalló feszültséget, ami e fogalmazásmód erejét adja.
Az előadás meghatározó alakzatává így az irónia vált, aminek befogadására a nagyrészt gyerek-színjátszókból álló közönség valószínűleg más-más szinten volt képes. Ez az irónia ráadásul az előadást és az alkotó közösséget is felfalta – a többszörös zárlat egyik epizódjában az előadás egésze Győzike reklámfelületeként aposztrofálódott – mégis maradt valami rés, aminek köszönhetően a játszók ki tudták vonni magukat a teljes értékvesztés köréből. Mozgósítani, felrázni kívántak – és nem valamifajta nihil elfogadását propagálták. Ez a rés azáltal képződött meg, hogy a játszók önkéntes, közösségi munkában hozták létre előadásukat (valójában semmiféle szponzor nem támogatta őket, semmilyen anyagi juttatás nem korrumpálhatta a munkájukat) – aminek fő célja saját önkifejezésükön keresztül a társadalom bírálata volt, a társadalomé ahová hamarosan nekik is integrálódniuk kellene.
Az irónia alaphelyzetét ebben az esetben épp az teremti meg, hogy a nézők közösséget vállalnak a játszókkal, és érzékelik a csoport saját véleményét az ábrázolt világgal szembeszegülni. (A színjátszó már csak azzal is állandóan érzékelhető maradt a szerep mögött, hogy sajátos szociolektusban szólalt meg az előadás – a szlovén nyelvkörnyezetben élők magyarságával.)
Az előadás képi világát tíz szék, plusz egy gurulós szék és a játszók katonai egyenruhája határozta meg. Utóbbi jól érzékeltette a külső kontrol által, vezényszóra irányítható társadalmat, melynek tagjai a kontrolvesztés pillanataiban a perverzió legkülönfélébb módozatait produkálják.
A gurulós szék a bemondó mozgatását oldotta meg kitűnően – ami általános keretet adott az előadáshoz. Minden más a játszók meglepően tudatos színészi munkájából táplálkozott (illetve feltűnt még sokkoló hatásként a színházi pisztoly és a vérpatron is), a játék (inkább középiskolásokéról, mint gyerekekéről van szó) intenzitása a hosszan kitartott, monotonnak tűnő jeleneteket is állandó nézői várakozással volt képes feltölteni, a térkezelés jól fókuszált, és a feszültségeket felerősítését szolgálta (kiemelendő a busz terének megképzése: nem akarták a valós teret megidézni, így egy jól átlátható, kisebb csoportokra komponálható színpadképet hoztak létre, ami az atmoszféra hatásos megteremtésével, mégis létrehozta a busz képzetét), a ritmus pedig az éles váltások, a zenei betétek gyakori váltogatásának köszönhetően végig pergő maradt.A befejezés többszöri zárlattá alakult, a nézők egyértelműen a három nyelven megszólaló örömódát tekintették az előadást berekesztő mozzanatnak, a taps azonban a játék tényleges végén is hasonló erővel szólalt meg.
