Török Resző: Viaszkvirág - Lovászi Faluszínház
Harmadjára volt szerencsém látni a lovásziak játékát, és mindig elvarázsolnak a játékukkal. Ők írják: egyszerű dolgokat akarnak játszani egyszerű embereknek. Ismét egy egyszerű történet, egyszerű konfliktus, egyszerű megoldás. Mindenféle túlvállalás nélküli őszinte játék. Lenyűgöző, ahogy semmi felesleges eszköz nincs színen, semmi felesleges plusz játék, cicoma nincs az előadásban, csak a négy játszó, akik minden bizonnyal időutazók, és most utaztak vagy száz évet, - kicsit magukra hagyva a jószágokat – és eljöttek játszani nekünk. Akarom mondani, dehogy játszani: egyszerűen csak megmutatni, hogy hogyan telnek mindennapjaik. Ezek az emberek nem ma élnek, nem itt élnek, nem mai nyelvet beszélnek! Ezek az emberek valami tiszta, egyenes, számunkra elérhetetlen világban léteznek! Bevallom férfiasan: mind a három esetben, amikor láttam őket, könnyeket csaltak a szemembe. Örömkönnyeket. Persze beszélhetünk arról, hogy az előadás tempóján lehetne javítani, hogy a színészek nem mindig úgy fordultak, ahogy kellett volna, hogy néha indokolatlanul felálltak-leültek, de ezek mind érdektelen dolgok. Öröm látni a játékot, örömmel tölt el, hogy kiszakítanak a hétköznapjaimból, elvarázsolnak. Amikor viszont kibújik a szög a zsákból, akarom mondani a nőből a feleség, a férfiból pedig a férj, az valami egészen frenetikus élmény! Külön öröm volt, hogy a főszereplő hölgy begipszelt kézzel is vállalta a játékot, pedig láthatóan nagyon zavarta. Üzenem: minket nem zavart, a hatalmas tér sem, semmi! Egy dolog zavart csak, hogy nem nézhettük őket tovább! Remélem, még sokszor elvarázsolnak nagyon sok embert!
Federico Garcia Lorca: Hamis dilemma – THÉBA TÁRSULAT
Azt írják a műsorfüzetben, hogy majd eldöntöm, tetszik-e, vagy sem. Én döntöttem: nekem nem tetszett. Összességében. Merthogy mérlegre raktam a dolgokat, hogy mi az, ami tetszik, és mi az, ami nem. És a végén több lett, ami nem. A zsűrivel ellentétben nekem nem tetszett, hogy egy előadáson belül ennyi rengeteg stílus volt felvonultatva. Egész egyszerűen sok volt. Rögtön az elején sok volt a zaj is. Alapvetően érdekes, és tetszetős, hogy a színészek játékát megtámogatják a kívülről érkező hangeffektek. Azonban itt sokszor nagyon hangos volt, és nem támogatott, hanem elnyomott. Ezen kívül engem nagyon zavart, hogy oldalról jöttek a 'zajok', és mondjuk nem mögülem, vagy pl. a játszók háta mögül. Mindehhez párosult – a maga stílusában persze elfogadott – vastagon játszó, stilizált mozgással megtoldott, erős sminkkel ellátott színészek mozgása, ami így együtt számomra már néha az ízléstelenség határát súrolta. Holott érezhető volt, sőt, egyértelmű volt, hogy ezek a fiatalok kiváló színjátszók. A fentiek miatt mégsem tudtam élvezni a játékukat. Pedig gyönyörű pillanatok is voltak. A 'Direktor' és az 'Író' páros jelenetei üdítőek voltak. Kiváló párost alkottak. Az előadás második felében, Belisa és Perlimplin szerelmének történetét már jobban tudtam szeretni, mert igazi színészi játékok, karakter ábrázolások jelentek meg. Ez hozzám sokkal közelebb áll. Azonban itt is minden egy kicsit több volt a kelleténél. Perlimplin 'megszületése' az árnyjátékkal, az 'Író' varázsló kézmozdulataira lenyűgöző volt. Belisa megszületése azonban ebben a lírai környezetben, már-már opera-szerű áriával megint csak sok volt. Az anyukája meg mintha benne maradt volna az előző Commedia dell arte stílusban, és jött Marcolfa is, aki a legtisztább realista karakter volt. Lírai mozgásszínház, opera, CommDellArte, realista színház. Ez így, egy jeleneten belül nekem sok. Azzal együtt, hogy külön-külön az összes játszó játéka letisztult, sallangmentes, színvonalas volt. De együtt...? Sok volt. Mintha mázsás, tonnás súlyokat dobálnának rám, és már rég látható, hogy nem bírom el, de még mindig dobálják, dobálják... Mindezekkel együtt, az előadás rengeteg munkáról árulkodott, igen jól képzett színészeket vonultatott fel, akik pontosan játszottak, kapcsolatot teremtettek egymással és a nézőkkel is. Precíz szerkesztés, ritmusos játék, csodás beszéd- és énekhangok, tökéletes szereposztás. Csak az a sok stílus... Számomra ez az előadás így eklektikus volt.
Garaczi László: Egy lemúr vallomásai – HORVÁTH GERGELY (Prospero)
Garaczi jó, a Prospero jó, együtt is jók (lásd: IMOGA), így túl nagy meglepetést nem okozott, hogy ez az előadás is jól sikerült. Egyszerű jelzésekkel, - kopott asztal-szék, Ez a divat, Mari Zsuzsi, Rita Pavone – azonnal megteremtődött egy kor. Az első mondattal – beírtak az ellenőrzőmbe – megteremtődött a színész kora is. Egy negyedikes fiú valamikor a hatvanas években. Az erősen meghúzott műben egy csínytevő, kamaszodó fiú vezet minket végig a kis világában. Csak a szokásos: suli, tanárok, szülők, szomszédok, haverok, na és persze a lányok... Egy harminc körüli férfi hirtelen negyedikes (majd hatodikos) fiúvá cseperedik vissza, de elhiszem neki, mert megéli ezeket sztorikat, ezek tényleg az ő sztorijai, és nem valami író rakta egymás után ezeket a szavakat, mondatokat... Nagyon nehéz majd' egy órán át egyedül beszélni a nézőhöz minimális segítséggel. Lássuk be, az a néhány zenebejátszás nem sokat segít. Sokat segít viszont az a néhány kis mankó, ami a kis fiókból előkerül. Amikor színész lecsúzlizza a nézőket, vagy amikor lerajzolja a női testet. Már persze a maga negyedikes módján. Előkerül egy kis könyv is, - igen, még én is az korosztály vagyok, akinek a kezébe nyomták a 'Gólya hozza?' c. könyvet – de sajnos más segítség nincs. Az még nem rossz, hogy egy-egy kis részhez kiül, és egy konkrét nézőnek mesél. Azonban – most pl. engem – három mondat után már ott is hagyott. Csak egy kicsit sértődtem meg... Egy-egy ilyen – persze rövidebb blokkot, nehogy a többiek megsértődjenek – szerencsésebb lenne végig annak az egy nézőnek elmondani. Bizony így is néha lanyhul a figyelem, de – mint megtudtuk – ez még csak a második előadás volt ebben a változatban, idővel ezeket a pillanatnyi figyelem kihagyásokat is el lehet kerülni. Szerintem pl. több, a fiókból előhúzott eszközzel megtámogatva. A kevés előadásról árulkodott az is, hogy a színész a szövegben néha meg-megbicsaklott, ami persze lehet fáradtság jele is, szerintem ezen is érdemes csiszolni. Ezek igen apró hiányosságok, de ezeket leküzdve még tovább lehet közelíteni a tökéletes előadáshoz.
Háy János: Ádám és Éva a városba jönnek – MÜSZI-A TEAM
Háy János szövegei általában vulgárisak. Jellemzően nincs is ezzel nekem bajom, ne legyünk prűdek. Egy kicsit mégis az leszek: nekem nem tetszik, hogy ilyen fiatalok a színpadon így beszélnek. Tudom, (ál)naivitás ez, hiszen én, aki még sokkal romlatlanabb korban éltem középiskolás éveimet(sic!), én is így beszéltem. Nap mint nap. Nekem mégis bántotta a fülemet. Ez persze nem az ő hibájuk. Azt viszont már hibának érzem, hogy olyan dolgokról beszélnek, amikről azért még sok fogalmuk nem nagyon lehet, legalábbis a játék nézőpontjából vizsgálva a dolgokat. Házasság, megcsalás, válás, gyerekek elosztása... Sokkal jobban tetszett az a rész, amikor egy fiatal fiú – a már-már klasszikussá vált – gipszes kéz megfogását meséli el. Még akkor is, ha ez a szövegmondás meglehetősen skolasztikus volt. Ennyit a szöveges részekről, illetve még annyi, hogy valószínűleg kor, és rutin problémák miatt a hangerő nem mindig volt megfelelő.
A táncos rész, egészen üdítően hatott rám, a nagy/kislány odaadása, és beleélése egészen fantasztikus volt. És közben a fiú 'semmittevése' nagyon jól kiegészítette a mozgást.
A darab elején a pantomim szerűen előadott teremtés, és Lucifer elüldözése bravúros volt. Különösen az élővilág megjelenítése! Legtöbbeknek a csiga tetszett leginkább, - nekem is, - de szerintem kiemelkedő volt a madár (talán hattyú...) megformálása is.
Ádám és Éva, a férfi és a nő megjelenítése a két bábuval szintén nagyon ötletes volt, és érezhető volt, hogy a bábokat mozgató színjátszók milyen összhangban dolgoznak! A kutya pózban előadott közösülés viszont jól belerondított ebbe kifinomult játékba... Kár érte.
Szöveg, tánc, pantomim, báb... Ebben az előadásban nem zavart ez a technika- és stílushalmozás, kellőképpen változatossá tette az előadást. Ahogy megtudhattuk, nincs még kész ez a számomra inkább szkeccs darab, és ezt leginkább a végén lehetett érezni, merthogy az nem volt. Nem volt vége, csak vége lett. Sebaj, remélem lesz majd alkalmam a kész művet is megnézni! Az alkotók tudják az irányt, és tudják, hogy mire kell még ráerősíteni, úgyhogy jó kis előadásnak nézünk elébe. Csak egyet kérek, és ez szeretném mindenkihez eljuttatni: a Knight Rider zenének senki ne találjon helyet az előadásában, mert nincs! Az autózást annyi minden mással lehet jelezni! Százszor inkább brümmögjenek a szájukkal, minthogy tüdüm-tüdüm-tüdüm... Köszönöm!
Nincs jövő, Liz!
Pozsgai Zsolt színműve nyomán – MOZAIKTÜKÖR Csoport
Először is: a névválasztás nagyon rossz! :-)
Másodszor, és ez már komoly: hál' istennek az alkotók jól elrejtették az eredeti művet az előadás mögé.
Négy nagyon különböző színész jelenített meg sok, egymástól sokszor nagyon távol álló karaktert. És erre még rá is erősítettek a jelenet közbeni színészcserével. Csodás! Nekem erről az jutott eszembe, hogy hát miért ne? Ezek a karakterek mégiscsak tipikusak, és ebben a tipikusságban rejlik az egyformaságukon túl a különbözőségük is. Miért ne játszhatná ugyanazt a karaktert egy másik színész is? Csodás!
Csodaszép pillanatok történnek meg az előadásban. És most élvezettel csapongva elkezdhetném írni ezeket, de akkor ki nézné meg, ha mindent(!) leírok az előadásból!?
Azért persze voltak hibák is... Pontosítani kellene a jelenetváltásokat, gyakorolni kellene a gyorsabb öltözést, és akkor nem kellene olyan sokat játszani az – állandó – átvezető zenét, mert elsőre még szeretem hallgatni, még másodjára is, de ahogy haladunk előre, megelégednék belőle pár taktussal is, hogy mintegy jelezze a jelenetváltást.
Egyik-másik karakter közötti különbséget lehetne jobban hangsúlyozni, mert ha nem különböznek egymástól, akkor az előadás lényege kérdőjeleződik meg: ugyanaz a sors, különböző emberekre írva.
De ezek csak amolyan kötelező kötözködések... És egy korábbi saját kérdésemre válaszolva: én még nagyon szívesen megnézném ezt az előadást még egyszer! Remélem, lesz rá alkalmam!
A Lúdas Matyi projekt – VISZTA
„Jaj, már megint Ludas Matyi!” Gondolom, velem együtt sokan sóhajtottak fel a műsorfüzet láttán. Igen, unásig, agyonjátszott mű, különösen gyerekszínjátszók körében. No, nem baj, én mindig kíváncsian várok két dolgot: 1. hogyan oldják meg a libák megjelenítését? 2. hogyan oldják meg a 3x25 botütést?
Az első kérdésre adott válasszal rögtön jól arcul vágtak: itt mindenki liba volt! És még hozzá milyen ötletesen összerakott libák voltak ezek! A fehér ruha narancs színű silddel, és narancs színű zoknival egészen fantasztikus megoldás! Nagyon tudtam szeretni ezt a megoldást!
A második kérdést is nagyon ötletesen oldották meg. Első alkalommal még végigütötték a huszonötöt, de a háttér csapkodással, dübörgéssel nem volt unalmas. A második verésnél viszont vinnyogtam a nevetéstől! A különböző akciófilmekből vett ütés- és rúgástechnikák lassított felvételszerű bemutatása zseniális volt! A harmadik verést meg egyszerűen kihagyták. Így, hogy nem volt még egy zseniális ötletük ehhez, nekem nem is hiányzott. Szóval ez nagyon rendben volt.
A darab felütése is rendben volt, 'Na, kezdjük!', és lehull a „lepel”: tök jó! Utána viszont végigénekelni a Charley-dalt, hááááát... Nem kellett volna. Egy verse, egy refrén és pont. Így egy kicsit sok volt.
Nagyon nagy kár volt ezzel az erős sminkkel eltakarni a 'libák' arcát, mert így elveszett az egyéniségük. Azt pedig biztos nem lenne nehéz kidolgozni, mert a fiúk-lányok egyénisége átsütött a sminken. Pici jelzésekkel lehetne dolgozni, mint ahogy a rózsaszín libánál ez meg is volt. Ezzel viszont ő volt a legszerethetőbb 'liba', mert egy kicsit különbözött a többiektől. Ha mindenki különbözne egy kicsit a többiektől, mindegyik libát még jobban szerettem volna.
És egy eset, amikor az erényből hátrány lesz: operát parodizálni csak akkor vicces, ha mindenki kornyikál. De itt jószerivel mindenkinek kiváló énekhangja volt!
A társaságon látszik, hogy értelmes, szorgalmas banda, úgyhogy biztos nem lesz nehéz még jobban kidolgozni bizonyos részeket, és akkor még élvezhetőbb lesz a produkció. Jó munkát!
Fejlődéstan – VMG
Táncszínház... Na, ahhoz aztán végképp nem értek. Úgyhogy tényleg csak érzéseket írnék. Hozzá téve azt, hogy nem néztem meg előre, hogy kik adják elő, és nagyon meglepődtem, hogy nem valamelyik tánciskola növendékei táncoltak. Minden elismerésem!
Nagyon hamar rájöttem, hogy nem szabad belebocsátkoznom abba, hogy megfejtsem a különböző mozdulatsorok jelentését. Felesleges lett volna, pláne úgy, hogy nem sok közös pontot találtam volna bárkivel is, mert ezek tényleg annyira mást jelentettek mindenkinek. Csak egy példa: Tóth Zsó koporsókat látott, én fallikus szimbólumot, ami aztán átalakul egzisztenciává, majd a férfira nehezedő teherré, majd... Hát ezért nincs értelme fejtegetni.
A perspektivikus színpadkép, a lehetőség, hogy belássak a színfalak mögé, merthogy nincs is színfal igazán, nagyon magával ragadó volt. A zene, különösen a produkció első felében, magával rántott, és a táncosokat egy-egy plusz hangszerré alakította, akik szólóztak-szólóztak... Aki persze nem szereti ezt a fajta jazzt, annak lehet, hogy nem alkotott ennyire szoros egységet a tánccal, nekem igen.
A színészekről... Azt mindenki látta, hogy a tánctudásban nem lehet kivetni valót találni. Azonban remélem azt is sokan látták, hogy egyenként mind-mind belehaltak egy kicsit az előadásba. És ez jó. Ezt szeretem!
