A franciák. (Theatre du Moulin; Danser a Lughnasa) Maga az előadás finoman fogalmazva is fájdalmas volt. Szószínház, franciául, felirat nélkül, statikus színpadkép másfél órában. Látszott, hogy precíz, tökéletes munka, színház nagybetűvel, de hiába, magyar nyelven sem lett volna élmény, mert Barcikára nem a hagyományos színház miatt jöttem (jöttünk?), hanem a kísérletező, bájával és erejével ható amatőr színház miatt. Így, hogy a francia nyelv dallamára pantomimező társulatot néztem, egy tökéletesen kivitelezett rémálom lett a várt élményből. (Érthető a paradoxon?) 
Az előadás után beszélgettem a csoport vezetőjével, nagyon érdekelt, ő hogyan élte át ezt a barcikai élményt. Kellemes tolmácsolás mellett kiderült minden. A lassan tizenöt éve együtt dolgozó csoport francia kortárs szerzők műveit viszi színpadra – a most látott angolszász dráma az egyetlen kivétel! -, tagjai valamennyien klasszikus értelemben vett amatőrök, munka mellett, műkedvelőként csinálnak hagyományos (kő)színházat, hosszú szellemi és fizikai munkával készítenek el egy-egy darabot, általában a szerző aktív közreműködésével. Korhatár nincs a társulaton belül, így együtt játszik középiskolás és nyugdíjas, igaz, a társulati tagság feltétele egy év komoly műhelymunka, afféle továbbképzés. Egyébként első hallásra nem sokban különbözik a két ország (amatőr) színházi kultúrája, annyiban talán, amennyire különböző a két társadalom. Másképp szocializálódtunk, az egy óra beszélgetés alatt is kiderült; más világ az, s más világ ez. Erről is beszélgettünk, értetlenkedve fogadták a rövid magyar-ismertetőt, persze könnyű nekik, sokan vannak, nagy ország, nagy önbizalom! Ha már önbizalom, azért a csúcstarók mégis
az oroszok. (Theater of Goncharuk; Don Permlimplin szerelme) Úgy tűnik, határokon túl is tendencia a diákszínházak erősödése. Szoktam volt mondogatni, a legerősebb nem hivatásos színház manapság a diákszínház, lehet, hogy van valami igazsága a mondatnak, Barcikára is két (és fél) diákszínház kapott meghívást, egyikük volt a Szibériából érkezett orosz csapat. Ahhoz képest, hogy merőben más elvek és pedagógia szerint működik a csoport – saját rendszeremet alapul véve -, elvarázsoltak. Mind a színpadon, mind azonkívül. Az előadás olyan volt, mint első száguldás a francia gyorsvasúttal – hogy kapcsolódjak az előző társasághoz -, tudtuk, hogy valami különlegesre számíthatunk, de a szűk egyórás előadás első negyedórájában leizzadva, pihegve ültünk a nézőtéren, olyan pörgést láthattunk, ami máskor egy egész fesztiválra elegendő energiákat használt el. Kapták is a kritikát, erős volt a kezdés, nem maradt erő a végére. Nekem nem hiányzott, bár van igazság az észrevételben. Nem hiányzott, főleg azután, hogy leültünk beszélgetni a fiatalokkal. Diákszínjátszó rendezőként sokszor találkozom magabiztossággal hazai színpadokon is, de ilyen természetességgel viselt önbizalom ritka a magyar embereknél. Ugyanis nem ellenszenves, sőt, természetes! Az, hogy ez a diákcsoport nem műkedvelők gyülekezete, sejtettem a színházteremben is, de megismerve hétköznapjaikat, ámulva hallgattam beszámolójukat. Heti öt foglalkozás, napi 5(!) óra, komplett színészképzés, az iskolában három színázterem, tánctermek, 300 növendék, havi 30-35 előadás, repertoáron folyamatosn 6-7 darab. Mi ez, ha nem ipar? Úgy gondolom, nálunk ez kezelhetetlen lenne, szintén a társadalmi különbségeket kell felhoznom indokul. Nagyon más mentalitás az orosz. Bevallom, nézni és hallgatni jó, érdekes, de nem tudnám magam elhelyezni abban a világban.
Tizenéves gyerekek, akik egy felpörgetett, gyakorlatilag - egy már most élesen megjelenő - versengő életet élnek, akiknek mindene a színház, közük sincs az amatőrséghez, sőt! Nekik ez életcél, s tudják, hogy már most maximum kell égni, mert sokan vannak, sok a tehetség, és ezért mindent feladnak, mindent megtesznek, szóval ezek a gyerekek, akiket a színpadon megszokott önbizalom (nagyképűség!) jellemez az árnyékban ülve ugyanúgy, és tudják! Teljesen. Hihetetlen természetességgel viselik, hogy őket mindenki csodálja, ezért jöttek, ja, hogy kritikai megjegyzések is vannak? Nem baj. Lehet utánuk csinálni!
De miért nem ellenszenvesek? Rejtély.
A magyarok. (Radikális Szabadidő Színház; Zsiráfivóhely) Nyitóelőadást elvállalni, gratulálok! Több ponton is kötődöm a csoporthoz, bár ennek ellenére egyáltalán nem ismerem őket. Rendezőjüket különleges, szuggesztív embernek tartom, aki valami hihetetlen odafigyeléssel épít közössége(ke)t. Honnan tudom? Internet, könyörgöm! Ma már ott kell lenni mindenkinek, és végre egy amatőr(?) társulat, aki erre is ügyel. Egyébként a Barcikára hozott/hívott előadásuk helyett egy másik, könnyebben utaztatható produkcióval jöttek volna, de szervezési, válogatási elvek ezt nem tették lehetővé. Sajnálom. Az előadás, bár végig nagyon érdekes volt (és ez nem az az „érdekes volt, ügyesek a gyerekek” mondat akar lenni!), elveszett a hatalmas színpadon. És ennyi. Próbálkozások voltak, mentési kísérletek, de erős színpadi jelenlétet nem tudott elérni a csapat – egy-két kivételtől eltekintve. Unalmas lett. Nem láttuk, hallottuk, élveztük. Miközben – erős összpontosítással – látható volt, hogy egy nagyon kreatív, különleges előadást varázsoltak színpadra, pontosabban – saját megfogalmazásukban - pincékbe, lyukakba, nagyon furcsa játszóhelyekre, ami a saját színterük. Amit nem lehet áttranszponálni, azt nem is szabad! A Radikális Szabadidő Színház megteremtette önmaga színterét – Tűzraktér -, ami nagyon nagy eredmény, otthon lehetnek alkotáskor és bemutatókkor egyaránt. Érdemes kimozdulni onnan? Van annyi plusz, amit egy fesztivál adhat, hogy ezt bevállalják? Úgy tűnik, nincs. A „Zsiráfivóhely” esetében legalábbis.
Pedig a csoport – játszók, alkotók – érdekes színfoltjai voltak a fesztiválnak, ilyen hozzáállást várhat minden fesztiválszervező, ott voltak, érdeklődtek, tetszett. Mondom ezt úgy, hogy sikerült a csapat – lány tagjainak – lelkébe taposnom, bízom benne, hogy háború nem lesz őszinteségemből, de mi ez, ha nem érdeklődés részemről? (www.cziczo.hu) Mindemellett az előadás – és csoport – alapembere, főszereplője(?), Süti, aki mind emberileg, mind szakmailag szép jövőt ígérő ifjú, klasszikus értelemben vett tehetség, akiért érdemes elutazni Barcikára, vagy ellátogatni a Tűzraktérbe. Ahogyan az egész csoport miatt is. Sajnálom, hogy ráfáztak, naivságuknak köszönhetik, de ezzel tisztában vannak ők is. Legközelebb más lesz. (Ígérik.)
Addig is a maguk szellemi műhelyében alkotnak tovább, s úgy gondolom, érdemes odafigyelni, mi készül egy mai – önmagát a legkevésbé sem annak tartó – amatőr közösségben. Budapesten, a XXI. Század elején. Haladni kell a korral. Haladni? A korral? Miért, van ilyen? Nagyon úgy tűnik!
Cziczó Attila
(fotó: Solténszky Tibor)
