Pedig legalább annyi gyenge előadást láttam, mint jót, s a színészi, énekesi képességek sem verdesték mindig az eget. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ez egy cseppet sem zavart. Éppúgy sírtam, nevettem, meghatódtam, izgultam, mintha a jellemábrázolás magasiskoláját mutatták volna be, pedig leginkább azt láttuk, hogy a szereplő színjátszót alakít, aki hol mérges, hol jókedvű, a kettő között pedig olykor dalra fakad. De hát nem is a művészi színvonalat vizsgálni mentem Adácsra. Arra ott volt az országos zsűri, tele kiváló szakemberekkel. Én másra voltam kíváncsi.Reggeltől estig az előadásokat néztem, a szünetekben pedig a színjátszókat és vezetőiket faggattam. Arra az egyszerű kérdésre kerestem a választ: miért csinálják? Mi vonzza, mi hajtja őket, hogy munka vagy tanulás mellett, időt, fáradságot nem kímélve heteken, hónapokon át próbálnak egy színdarabot, táncolni, énekelni tanulnak, díszletet fabrikálnak, jelmezt varrnak, befestik az arcukat, aztán izgulva színpadra lépnek otthon és a szomszéd falvakban, hogy a végén hálásan és megkönnyebbülve meghajolhassanak, fogadva a közönség tapsait.Ezért csinálnák? A tapsért, az elismerésért, amire – különben – minden ember vágyik? Nem hiszem. Jól esik nekik, örülnek, ha vastapsba fordul a tetszésnyilvánítás, de nem ezért csinálják.A szakemberek szerint szinte minden az iskolában dől el. Ott találkozik a gyerek először – a legtöbbjük persze utolszor is – a verssel, a versmondással, ami a színjátszásnak is előszobája. Ha megtetszik neki – például, mert másoknak is tetszik, amit csinál –, s van olyan pedagógus körülötte, aki nem hagyja elkallódni, akkor ebből örök szerelem lehet.A legtöbb csoportot tehát joggal nevezhetnénk diákcsoportnak, hiszen tagjaik diákok – vagy volt diákok.
Együtt lenni
Együtt maradni a közös játék bűvöletében az iskola befejezése után is, jó dolog. Mert együtt lenni jó, tartozni valahova jó – szinte mindenki ezt említette első helyen. Miközben: „rohamosan szűkülnek a közösségi terek – mondja a közeli város alpolgármestere, aki előadásokat nézni jött ide – a városokban is, de a falvakban még inkább. Pedig igény, szerinte volna rá. Tíz nyugdíjasklub működik a városukban, s nemrég azzal keresték föl az egyik lakótelep nyugdíjasai, hogy megalakítanák a tizenegyediket, segítsen nekik, szeretnének valahol összejönni, de nincs helyük. Bár – tette hozzá az alpolgármester – fölméréseik szerint a népesség 60 százaléka semmilyen kulturális szolgáltatást nem vesz igénybe, nem jár színházba, moziba, hangversenyre, kiállításra, művelődési házba, könyvtárba, sehova. Ebből 16 százalék azért valamit olvas, de, hogy mit és mennyit, azt nem lehet tudni. A többieket a külvilággal legfeljebb a tévé köti össze.Miközben – ugrik a folyamat elejére – az iskolában egyre inkább terjed a könnyű drog. A fölmérés szerint a középiskolások közül majd minden ötödik rendszeres fogyasztónak mondható. Mindennapos dolog, hogy a takarítónő söpri össze az eldobált zacskókat a vécében. Az alpolgármester így összegzi véleményét: mindegy, mit csinál a gyerek – színjátszik, focizik, táncol –, a lényeg az, hogy építse, és ne pusztítsa önmagát.
A legszemléletesebb példa a közösség erejére alighanem a házigazdáké. Az adácsi Veritas Színpad a legnagyobb múltú csoport a találkozón fellépő tizenhárom együttes között. A hetvenes évek közepén alakult, s kezdettől a Szekeres házaspár vezeti, élteti, tartja össze, a férj a rendező, az asszony – szó szerint – a primadonna. Az alapító tagok közül többen máig játszanak, s itt vannak gyermekeik, sőt lassan már az unokáik is. A plakátjuk nevei jelzik a családi vonulatokat: van négy Zavargó, négy Varga, három Szekeres, három Rapi, továbbá Kissek, Trombitások, Koszták stb.
A társaság kezdettől együtt is nyaral a Balatonon, a tánccsoporttal együtt ilyenkor több mint százan táboroznak. Év közben is összejárnak a családok, egymásnál vendégeskednek, aminek nem lehet más oka, mint hogy jól érzik magukat együtt. Tagtoborzás nincs, az újakat vonzza a közösség kisugárzása, de előfordul az is, hogy a feleség játszik, s ha már ott van a férj, beugrik ő is egy kisebb szerepben, vagy díszletet rendez, világosít, szóval itt ragad. Évente, kétévente állítanak színpadra egy-egy nagy, kosztümös, zenés vígjátékot, olyan díszlettel, hogy falusi kisszínpadon szűkíthető, nagy színpadon bővíthető legyen. Hogy miért a Mágnás Miska, a Marica grófnő, a Maya, a Bál a Savoyban, az Egy csók és más semmi meg effélék? Mert szeretnek kilépni a hétköznapokból, szívesen bújnak más bőrébe, és persze csillogó kosztümökbe, szeretnek énekelni, táncolni, s az évtizedek megújuló sikerei azt jelzik, ezt szereti a közönségük is. Ahogy a csoport alapító rendezője fogalmazott egy újságcikkben: a következő darab is zenés lesz, „az embereknek kell az illúzió, a nevetés, a szórakozás”.
Alkalom szüli a színjátszót
Az egri Adáshiba Színjátszó Csoport könnyű kis zenés Maugham darabot játszik. Az „Imádok férjhez menni” jó színvonalú előadás, mindazonáltal ízig-vérig amatőr. Az egyik szereplő azonban kiragyog a többi közül. Nem énekel és nem táncol jobban, mint a többiek, de teljes személyiségével jelen van, él a színpadon. Vagy nagyon tehetségesen játszik, vagy nem is játszik – nem tudom. A végén megkérdeztem tőle: mióta csinálja, ugye, mindig színész akart lenni? Kiderült, szó sincs róla. Nem dédelgetett soha ilyen vágyakat. Kommunikáció szakon végzett az egri főiskolán, most újságíró, és a csoport rendezőjének a szomszédja. A rendező hivatásos színész az egri színházban, s nyolc évvel ezelőtt megszólította a házuk lépcsőházában, hogy nem volna-e kedve egy darabba beugrani, mert nemsokára előadásuk lesz, s egy szereplő megbetegedett. Igent mondott, miért ne segítene, ha tud, egy kis epizódszereppel majdcsak elbír. A rendező ugyanis nem említette meg neki a lépcsőházban, hogy főszerepről van szó, és énekelni is kell. Amit azelőtt soha sem csinált. Egy kicsi szerepet játszott addig összesen életében, a barátai szervezték be az általuk létrehozott István, a király előadásba.
Csak azért nem ijedt meg nagyon, mert a csoport rögtön befogadta, segítette, s a „beugrás” a gyöngyösi tájelőadáson számára is meglepően jól sikerült. A beugrásból bennmaradás lett, megfogta a színház varázsa, még inkább a közösségé. Egy egri színész-rendező mondta róluk: több színjátszó csoport van Egerben, de ti vagytok a csapat. Nagyon erős szálak kötik össze a társaság tagjait, sőt már családi kötelékek is vannak: eddig két házasság és egy gyermek. Ha készülnek valamire, hetente háromszor találkoznak: hétfőn és pénteken este próbálnak, s szombaton együtt vannak egész nap. Szinte mindig készülnek valamire, évente egy nagy zenés mű, nyaranta pedig vásári komédiákkal járják a környék falvait.
Ki vagyok én?
Hogy mit is keresnek a színjátszók, erre a kérdésre a második leggyakoribb válasz az volt, hogy önmagukat. Hiszen a színjátszásnak talán legnagyobb trükkje, hogy miközben elváltoztatod a hangod, és próbálsz más lenni, megismerheted magad: milyen vagy. Kipróbálhatod a határaidat: mire vagy képes. Ráadásul ez nem egyéni feladat. Önmaga megtalálása legalább annyira a csoport szemével történik. Persze a színjátszó, ha megtalálta önmagát, s ezt az énképet a csoport is megerősíti, nyomban szeretne más is lenni. Méghozzá viszonylag kockázatmentesen. A rejtőző, szemérmes személyiség mondhatja: de hiszen ez nem én vagyok, csak a szerepem. Miközben természetesen ő van ott, ő mutatkozik meg a szerepben is. Egyik színjátszó férfi így felelt, amikor megkérdezték, mi tetszett neki a Mágnás Miska Baracs mérnökének figurájában: „én is romantikus alkat vagyok, de nagyon sokszor nem merem nyíltan vállalni az érzelmeimet.” Ki ne vágyna kikukkantani a hétköznapokból egy másik világba. Akinek pénze van, utazik: kirepül a megszokott családi házból vagy panellakásból az Alpokba vagy a Kanári szigetekre. De az is vágyakozik, akinek ilyesmire nincs pénze. Levenni az otthonkát és nagyestélyibe bújni: hogy nézek ki benne. S nemcsak más ruhába, más személyiségbe bújni is nagy kaland. Melyik diáklány ne vágyna hercegkisasszony lenni, vagy híres színésznő, akinek a kegyeiért ácsingózik az egész férfisereg. Az énektanárnő, aki a saját csoportjában évtizedek alatt számos primadonnaszerepet eljátszott, azt mondta nekem: én azt az euforikus érzést szeretem legjobban, amikor kilépek a színpadra, és más lehetek.
Egy néző
Ezen a találkozón, noha reggeltől estig mennek az egy-két órás előadások sorban, szinte mindig telt ház van. Nemcsak Adács színház iránt érdeklődő lakossága van itt, s nem is csak az éppen nem játszók ülnek a nézőtéren, hanem a környék falvaiból is jönnek megszervezett buszjárattal az idősek otthonaiból, iskolákból, nyugdíjas klubokból, s más helyi közösségekből verbuválva.Már hetedik órája ülünk – kis szünetekkel – a nézőtéren, s látom, a mellettem ülő idős néni arca mozdulatlan. Szinte apatikusan ül, magába zárva. Én miközben törölgetem a szemem a nevetéstől vagy a meghatottságtól, oda-oda nézek, ő semmilyen érzelmet nem mutat. Talán unja? Idehozták busszal az idősek otthonából, lehet, hogy nem is jött szívesen, s már menne haza, csak jöjjön végre a busz? Megkérdeztem tőle a harmadik előadás után, melyik tetszett legjobban. Először mosolyodik el, ahogy rám néz: mindegyik tetszik. Nekem is, mondom megkönnyebbülve, s tovább kérdezek: talán a néni is volt színjátszó fiatal korában? Ó, nem, felelte, én falusi lány voltam. – Ezek is falusiak, falusi színjátszók találkozóján vagyunk, mondom neki – ami nem teljesen igaz, a találkozóra bármelyik csoport jelentkezhet, amelyik, ha nem is falusi, de falun is játszik. A felelete elhallgattatott: – De én kis summás voltam, mindig dolgozni kellett, nem értünk rá ilyesmire. – Azt már nem kérdeztem meg: miért, még a summások között is volt rangsor?
Két előadás
Noha a produkciók minősítése nem tisztem, két előadásról mégis nagyon röviden. Az egyikről azért, mert szememben ez volt zeneileg is a legigényesebb előadás, hiszen élő zenével kísérte a nagykátai zeneiskola tanáraiból és növendékeiből összeálló zenekar. A nagykátai Muzsika Színház A kapitány dala című produkciót mutatta be, melyet az előadás rendezője alakított át csoportja számára A muzsika hangja című híres musical-ből.
A legmaibb, legérdekesebb pedig a gödöllői Spagetti csoport Online című játéka volt, melyet tanáraik segítségével maguk a diákok írtak a saját mindennapjaik élményeiből, életérzésükből táplálkozva. A lézengő létről, a kiüresedett kapcsolatokról, trendi divatokról, a lélekölő virtuális játékokról, a mechanikus információ-túladagolásról, az online kapcsolatok veszélyeiről, vagy, ahogy ők fogalmaznak: „A virtuális térben minden más. Mindenki másmilyen. Nincsen arc, de van avatar. Nincsen mimika, de van smiley. Nincsen érintés, de megrezegtethetlek. Mindent megtudhatsz rólam, de mégsem tudhatsz meg semmit. Én is megtudhatok rólad mindent, de mégsem ismerlek meg soha.”
Tízből kilenc
Nagy kérdés, ha a színjátszás (és természetesen ugyanezt kérdezhetnénk a néptáncról, kórusénekről stb. is) ilyen végzetes és ragályos „betegség”, akkor miért csak néhány száz van belőlük az országban.Ha ilyen jó együtt lenni, együtt játszani, megtalálni és megmutatni önmagunkat, s kipróbálni, mire vagyunk képesek, közben nyitottabbá, magabiztosabbá válunk, a hétköznapi életre is kihatóan – vajon miért fogyatkozik az a kevés is? Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, tíz településből kilencben nincs színjátszó csoport. Pontos számot nem lehet tudni, naprakész statisztika nincs, nem is nagyon lehet, a csoportok jó része időszakos – összeáll, megszűnik, újra kezdi, vagy nem kezdi újra. Minden attól függ, van-e ott egy személyiség, aki szervezi, összetartja a társaságot, van-e diákkori előzmény, s van-e alkalmas hely – mert az is egyre kevesebb. (Az adácsi csoport fiataljai közül már szinte senki sem lakik Adácson – nincs munka, nincs jövő –, de visszajárnak, mert a játék és a közösség az életük része lett.)Országos rosszkedvünk telében zajlott le ez a színjátszó találkozó, de a főszervező, Tóth Zsuzsanna egy előadás szünetében körbenézve megjegyezte: amíg ennyi „bolond” ember van, aki ilyesmivel tölti az idejét, s ide is eljön játszónak, vagy nézőnek, addig nincs veszve minden.
Szále László
