A Belgák Fesztiválja kezdő előadása az Ergo Sum társulat Szembenállók című előadásával ütötte fel a fejét—a süketnéma játszók félórás játékát jelnyelvi tolmács kísérte végig s az előadás diszkriminatív szituációkat mutatott be, laza etűdök során, két történetet végigmesélve: egy halló és egy süketnéma színésznő találkozását egy pályaudvaron. Minimalista díszlet, jelzésszerű kellékek, árulkodó jelrendszerek, valahol sajnáltam a tolmács részvételét, érdekesebb lehetett volna a színészek játékából kibontani az eseményeket, belőlük és saját magunkból. Távolságot teremtett a tolmácsolt beszéd, az ismétlődő hangszínek.
Őszinte helyzet: a színészek saját személyes problémájukat festették fel a színpadra, magukról mesélnek és valahol rólunk is, azokról, akik hallanak, s mégsem hallják meg a többit, nem értik meg vagy csak szimplán elfordítják a fejüket… Sok beszédnek sok az alja, az előadás rövid tömörséggel zárta sorait, a végén felállt szereplő sor a saját hangján mondta el a nevét, s tapsolt, s ezeket a neveket a színészek saját hangján sokkal közelebb éreztem magamhoz mint az összes tolmácsolt szöveget.
A következő előadás a Vécsey Kamarateátrum Szeszélyes nyara, amely egy kisvárosi uszodamesterének és két barátjának megpróbáltatásait mutatta be egy artista lány által… Poros nihill—a Portugálra hajazó—világvégi kocsmahangulat, mindenki egy nőért s a nő leginkább senkiért. Realista játékmódokat felvonultató előadást láthattunk, fénnyel rajzolt színpadkép, náddal fonott úszómedencét, s bor helyett levegőt—érdekes volt ezután megnézni a lovásziak előadását, ahol valódi bor folyt az asztalon.
A három férfikarakter közül az úszómesteré volt a legerősebbre hangolva, a női szerepeket megformáló színészek elúsztak ebben a férfiak uralta szereposztásban. A barát és az őrmester érdekes triójában szépen felrajzolódnak a változékony viszonyok, ezekre a részekre lehet igazán odafigyelni, ahogy a három férfi játszmái és meccsei építgetik a történetet, amely darabosan trappol át a színpadon.
Kétszer jön be a cirkuszi helyszín, ahol a kötéltánc árnyékjátékkal nagyított billegő kép, s a fel-alá sétálgató kalapozós artista inas a nézők között tartja a kezét—senkinek nem jut eszébe a kalapba dobni valamit—de a nincs cirkusz-érzetem, nem érzem inogni a kötelet az artista alatt, hiába látom, hogy remeg a lába, a kép visszahull, s az esésnek sincs súlya már. Ebben a történetben mindenkinek van vesztenivalója, de nincsenek felrakva a tétek.
A Csomópont Társulat Láz című előadása, amely Le Clezio, francia regényíró elbeszélése alapján született, kaméleon, visszhang és árnyék egyszerre. Lebegés egy tengerparti kisváros benyomásaiban, a leperdülő homok csikorgásában, a sós vágyak át és áthullámzásában. Moravia dejavu-m volt néhol, egymásba gabalyodó történetek és el-elvesző csomópontok, néhol zavaróan összemosódott minden, mint egy bepárásodott tükörben, ahol már nem lehet megkülönböztetni a figurákat, elválasztani a történeteket, csodabogarak a parton.
Az előadás pedig gördül, görbül és kanyarog. Szépek a szöveggel összekötött mozgáselemek, a dinamikus, néhol túl tömör és rövid etűd sorok még kidolgozásra várnak olykor (a festő figurájával vagy a feleségével is így voltam még), de olyan jelenléttel dolgoznak a színészek, hogy nem lehet nem belemerülni ezekbe a hullámzó történetekbe és hagyni, hogy átcsapjanak rajtunk, kavarogva nő és férfi, felnőtt és gyerek, kint és bent köreiben. A kellék: újságpapír, de volt képeslap, homok, legyekként zümmögő gondolatok, és még lehetne sorolni tovább, figyelmet követelt a dolgok folyamatosan változó jelentése s mozgásban tartotta az előadás ritmusát, amely bizonyos helyeken megtört (mint a festő és a feleség találkozásakor, amely mintha félbe maradt volna egy ponton, mintha levágták volna).
Lovászi Faluszínház a hangárban—zavaró volt a kongó terem üressége, de percek alatt megtöltötték a lovásziak szalmaillattal, a döngölt föld súlyával, a fehérre meszelt falak tisztaságának megnyugvásával, ahogyan a falusi világ őszintesége és magával ragadó egyszerűsége és mélysége egy szimpla kis történeten belül kibontakozott. A nő itt nő volt és a férfi férfi, a nem nem és az igen igen, és minden figura az, ami valójában, semmi elmosódottság, zavarosság vagy kusza vonalak. A történet egyszerű, a játszók valóságosak, mintha ott ültünk volna abban a tisztaszobában, ahol ők is és bele láttunk mindabba, amit meg szerettek nekünk mutatni, sajnáltam, hogy ilyen rövid volt.
Második nap, avagy hogyan ne üljünk mégiscsak rossz buszra, amikor még tudom is, hogy nem kellene… Lekésve a Müszi-a-Team Háy János előadását, ahol Ádám és Éva a városból jönnek, de én az nap nem tudom már meg, hogy hová is mennek, helyette elérem a gágogó révkomáromi VISZTA-libákat és ludakat, akik a Ludas Matyi projektben mutatják be a tollas-közösséget és fő vezetőjük történetét. Vidám tollakkal ékeskednek a játszók, sokan vannak és hol hangosan, hol halkan gágognak, közben a történet már az unalomig ismételgetett fordulatokkal pörög és forog.
A következő előadás a Hangár termében lengedező függöny-háromszög között vár minket. Fejlődéstan, de honnan és hová futnak a végtelenben találkozó vagy mégsem találkozó párhuzamok, arra több választ is adhatunk a Mezei Gábor által rendezett mozgásszínházi eszközöket felhasználó előadásban.
Nőket látunk és férfiakat, lányokat és srácokat, csitriket és suhancokat, mindig más a szerepkör és cserélődnek az energiák, duettek, néha magányosan és szólók, párban. Szépek a fények a függönyön átszűrődő anyagon keresztül, ahol nem ér véget a játéktér, a feketeségen túlkerülő játszók tovább élnek a várakozás termináljaiban, mint egy végtelenített történet—mindenki a maga titkát meséli. Székeken és székekkel, amelyek mint saját ingaórák ketyegnek bennük és alattuk, felszabaduló és lekötöző vágyaik tikk-takkjaiban vagy nagy, fekete koporsóban, mint élettelen protézisként hurcolva, teherként súlyosan, ahogyan magunkat cipeljük néha, amikor nem rúghatjuk fel a székünket, hiszen mindenki oda ragadt valamihez. Néha a másikhoz. Líraiak a mozdulatok. Olykor sok, sok a szinkronmozgás, sok a párhuzamos elbeszélés, a folyamatos mozgás, olykor jól esik benne a csend, amely ritkán jön el…
De a végén a háromszög is bezárul, a triplázódó férfi figura is egy lesz csak s a női tömeg is összeszorul egy egységesen beforduló hátként, a sok találkozás és lazán elfutó vagy felfutó történetek után, beszűkül a fény. A mozgás nem érzelem, inkább érzet, s jóleső a laza asszociációs láncot végig futtatni magunkban az előadás közben és után, mintha egy impresszió tömeget kapnánk, amelyből magunk válogathatunk és dobálhatunk, tetszés szerint.
A soron következő előadásban azonban már a szavaké a szerep, Mizantrópokról mindent vagy semmit, a Radikális Szabadidő Színház a mindent választotta: az egész drámát bemutatva beszél a költözés, a menni vagy maradni problematikájáról, dilemmájáról. A Tűzraktér télen kialakuló helyzete kapcsán született meg az előadás, a korrupt és álarcot viselő társadalmi rendnek fityiszt mutatva, vagy inkább fügét, de túl nagyot akar az előadás mondani mindezzel, a dramaturgiai változásokkal és változtatásokkal együtt nem áll össze a végén a kép. Pedig karakteres figurákat hoz az előadás, a buli-démonná avanzsált Celiméne-t, akit Kőműves Csilla játszott vagy a magát szolidan visszatartó, lírikusan enyelgő majd a visszájára forduló Oronte-ot (Formanek Csaba), de a két felvonásnyi idő alatt elnyúlik a dráma, mint egy szétmálló pamutfonál. Váltakozó ritmussal szaggat a történet és építi fel Celiméne kanapéja körül a világot: sörös üvegekből, lerúgott magas sarkúkból, összekevert levelekből és cigaretta füstből. Bakelit lemezek szólnak a Bakelitban, forog Cseh Tamás és a Da-da-da, széles sávú skálán mozognak az előadás színei és fonákjai, s a menni vagy maradni, az elfogadni vagy tiltakozni problémája valójában. Minden mismásolt panamázást, konyakkal megvásárolt határozatot és álarcként fent tartott szerelmet, amely csak kompromisszum lehet, mint Éliante esetében…
A kérdések a levegőben maradnak, Alceste elmegy, de velünk, mi lesz? A Tűzraktérnek vajon hol lesz majd lakóhelye, ha nem maradhatunk? Vagy a belgáknak? Ezeket a kérdéseket teszi fel a fesztivál is, akinek nincs helye máshol játszani, akiket máshová nem hívnak meg, akikre máshol nem kíváncsiak, s ők csak játszanak, azok hová? Feszegethetjük ezeket a kérdéseket három napig és három éjjel a Bakelit elzárt termeiben, de a belgák kérdései itt még semmiképp nem érnek véget…
A harmadik napon a Nincs jövő, Liz! előadással kezdett a Mozaiktükör Színjátszó Kör az elmaradt Kon(s)zerv Társulat Fekvő nyolcasa helyett. Két férfi és két nő, egy asztal, egy kanapé. Harmincöt év a nő háta mögött, a férfiak előtt pedig egyetlenegy sem… Pozsgai Zsolt darabját át és átkoptatva és foldozva csiszolódott a szöveg, váratlan szerepcsereberélések közepette. A magányosan maradt ápolónő társkereső kavalkádja és kabaréja etűdszerű sorozatokban ismétlődik újra és újra a végtelenített befejezésig: a halálig. Liselotte és a május, avagy hogyan tegyünk el láb alól hat férfit záros határidő alatt… pedig valójában férjet szeretnénk.
A darab értelmezése és olvasata a felszínt kapargatja csupán, de a feszes ritmussal pörgetett, karakterváltogatásokkal vagdalt történet végig fent tartja a figyelmet, a karakterek élők és vibrálóak. Mivel a női karaktert is váltogatva játszották a színészek, a figura történetének linearitása megtörik s a darab végén megjelenő halál is csupán egy történetként érzékelhető a többi után, habkönnyű könnyedségén fent maradva.
.Azt hogy a női partőrség szeme láttára pontosan mi is történt sosem fogjuk megtudni a Színlelde Társulat előadásából és azt se, hogy ezt a realista, kis magyar unatkozást, sci-fi ízű nagymama horrort, rock ’n roll-os álagresszivitást és síkváltogató időutazást miért így jelenik meg a Stúdió színpadán előttünk, miért kopognak hamisan a cipősarkak, koppannak a szavak üresen. Az előadás egy szétcsúszó szürreális vízió kavalkádjához hasonlított a leginkább, amiben egyik ámulatból a másikba esek—az a nyuszi dobálós rész például érzékenyen érintett, amúgy sem hiszem, hogy élő állattal színpadon játszani nem kínzás. Értetlenül ültünk a nézőtéren a rengeteg kifestett és maszkírozott szereplő előtt s olyan távol maradt minden tőlünk hogy már a kezünket sem szerettünk volna kinyújtani felé.
Talány maradt ez a másfél óra s sajnáltam, hogy a zsűri nem láthatta az előadást—nem várták meg őket…
Vonatpöfékelés. A Mozaik Színkör előadása egy Örkény novella átemelése egy padra, egy hamutartóra s pár árulkodó cipőtalpra, egy egy és egy két személyes magányra. Vagy épp fordítva… A függöny szabdalta színházi térben megjelenik a peron határvonala, amely az utazókat és a várakozókat különíti el, s a kis magyar realista stílussal megfogott Örkény-utánérzést, katona zubbonyokkal s kékre keményített lányruhával. Kurta történet lett a meséből, az író novellája sem hosszabb, de valamiért túl gyorsan csapott le a vége, alig meglebbentve a háttérbeli függönyöket, s összehasonlítva a novemberi Színváltásokon játszott Májussal, ahol Bognár Anita és Válik István vibrálóan vurstli-szagú élet igeneket és nemeket festett fel egy elröppenő órában—ott meg volt a lezárás, itt bizonytalan volt a taps, billegett a lezáró akkord. Pedig olyan közel hozták hozzánk a figurákat és a történetet, olyan bensőségesen beszéltek, minden sallang és máz nélkül, tiszta szavakkal, meztelen szívvel hogy elfeledkeztem az előtte látott másfélórás Rocky Horror Picture Show-ról és azt kívántam, bár csak még több Örkényt mesélnének el nekünk így…
És a következő órákban Oidipuszt játszott nekünk a Laboratorium Animae társulata, egy olyan körben, amelyet ők húztak meg, egy olyan folyóban, amelybe ők léptek be. Játszók és nézők, bevonás és távolmaradás, az első tizenöt percben Hajagos Mihály stand-up comedy felvonásai dobtak be minket a vízbe, civilkedés, hajó hajtogatás, feleselgetés, de a végén mindenki bekerül a térbe, amely csettintésre változik át különböző helyszínekké... Théba, palota, szoborpark, vagy akármit is kérjünk, mintha egy varázsló emelgetné a pálcáját a parodoszi szerepkörben s formálná át a színpadot mindig, pedig csak a színészek azok, akik pár mozdulattal, hanggal és hatalmas egymásra figyeléssel és összmunkával, humorral és iróniával elevenítenek fel és meg az elmesélt történetet. Feszes ritmusú, pörgetett jelenetek, báb-etüd és filmvetítés közjátékok, Oidipusz a porondon—van valami varieté íze az előadásnak, amikor a bűvész minden elemet kivarázsol a kalapjából, mert egy kicsit szeretné megmutatni, kavalkádot festenek a különböző eszközök, de lehet velük utazni, sodornak a tragikus hős sokszor unalomig elmesélt drámájában. Itt Oidipusz mi voltunk és ők, s ahogy a görög filmbetétek átcsúsztak a budapesti tévétorony-tüntetésig vagy a dögvész megjelenésekor felbukkant két szereplő a Mónika-showból (olyan lendülettel és energiákkal és humorral és groteszkkel hogy nem tudtam elhinni, ez lenne a Mónika-show mert akkor lehet, néznem kellene…) felfutottak ezek a párhuzamos analógiák a mi és az ők között. A második felvonásban kád középen, mint trón. Oidipusz ül oda, Iokaszté fürdeti, mint anya, feleség, nő, matyó hímzéses fejkendős. Benne víz, a thébaiak hordták oda, Oidipusz azt hiszi, talán megtisztulhat a cipelt bűneitől abban a fürdővízben vagy Baba szappannal, ahová később a pásztor fejét nyomják, hogy megvallja azt, amelyet senki sem szeretne hallani. Kétszer nem ülhet bele senki ugyanabba a fürdővízbe? A görög tragédiák porállóak, vízállóak, hiába fröcsköltek le minket pimaszul, vagy próbáltak meg megannyiszor kirángatni az előadásból, a záró kép gyönyörű, holdkorong a színpad másik felén, mintha a pusztába nyúlnának a tér párhuzamosai, s az addig összehúzott függöny—amelyet megannyi célra használtak—eltűnik s mi mégis ott maradunk a drámával, hiába akartak kidobni minket, mint gyereket a fürdővízzel, nem lehetett.
Tóth Réka Ágnes
