Szeretnénk kihangsúlyozni, hogy tisztában vagyunk azzal, mialatt eme anyag készült, vannak bizonyos témakörök, melyekről mások által már szó esett, de mivel úgy gondoltuk, hogy szeretnénk megmutatni, hogy ezen gondolatok bennünk is felmerültek, benne hagytuk az alább olvasható terjedelmes anyagban.
Azzal egyetértve, hogy fontos a társulatok, és vezetőik proaktivitása, kezdeményezőkészsége is a mindenkori fejlődés, és változás útján, most mi mégis olyan jellegű anyagot szeretnénk bemutatni, amelyben arról van szó, hogy mit kellene csinálnia az elnökségnek, és hogy mi mindennek kellene történnie.
Ki kell hangsúlyozni, hogy mindaz, amit a leírtakban kiemeltünk, elsősorban nem kezdő, tapasztalatlan színjátszókra vonatkoznak, hanem olyan társulatokra, amelyek már évek óta együtt dolgoznak, van bizonyos drámairodalmi, drámaelméleti, színészi, színpadi tapasztalatuk, melyre lehet építeni a további munka során.
Még egy dolgot fontos tisztázni. Hogy kik a diákszínjátszók, és kik a felnőttek. Személyes tapasztalat és vélemény, hogy hagyományos értelemben véve diákszínjátszóknak számítanak a középiskolás, gimnazista, vagyis iskolai kereteken belül, általában tanárok, drámapedagógusok által vezetett csoportok.
Felnőtt színjátszók elsősorban azok a csapatok, ahol többségében felnőtt korúak játszanak, és nem iskolai kereteken belül, hanem teljesen öntevékenyen működik a társulat, egy már tapasztalt színjátszó-rendező vezetésével. Persze, ezen társulatok tagjai között is nagyon sok diák van, de a működés elvét tekintve ők már felnőtt színjátszók.
Az egyetemi színpadok már sok esetben félúton vannak az amatőr felnőtt színjátszás, és a professzionális alternatív színházcsinálás között, tehát őket elég nehéz besorolni, de mindenképpen a felnőtt színjátszók között kell őket számon tartani elsősorban, ha részt vesznek a Szövetség által támogatott és zsűrizett fesztiválokon is.
Íme tehát mindaz, amit témaindításként gondoltunk közzétenni, amelyek a legégetőbb problémák – szerintünk -, és amelyekkel kapcsolatosan kiemelten fontosnak tartjuk, hogy változzon a szakmai hozzáállás:
1. Tapasztalataink szerint, mint ahogy a profi színházi világ több, meghatározó egyénisége és szakmai szervezete is tette, az amatőr színjátszás területén a Magyar Szín-Játékos Szövetség (a tagság is ide értve) is beállt abba a sorba, hogy manapság azt a szakmai irányt támogatja elsősorban, amelyben a társulatok iszonyatosan elvont, mindenáron újító, önmegvalósítani akaró előadásokat, vagy pusztán csak nézettséget növelni akaró, kifejezetten zenés produkciókat mutatnak be, sokszor a minőség rovására is. A diák- és felnőtt amatőr színjátszás területén sok éve uralkodó tendencia, hogy a társulatok elsősorban saját témák „előadássá” kerekítéseit, eredeti művek saját szájuk íze szerinti feldolgozásait játsszák, vagy eleve musical előadásokat mutatnak be egyre nagyobb számban. Nagyon sokszor előfordul, hogy az eredeti darabokat olyan nyakatekerten megváltoztatva, olyannyira modernizálva, átdolgozva, hogy az eredeti darabra szinte rá sem lehet ismerni.
Manapság megfigyelhető tény, hogy nagyon sok, előadásnak mondott produkció a televíziós show-műsorok, reality show-k, mozifilmek stílusában arra apellál, hogy megdöbbentse, szó szerint megszólítsa, vagy durván sokkolja a nézőt, ahelyett, hogy felhőtlen szórakozást kínáljon például egy klasszikus vagy kortárs prózai vígjáték vagy dráma kiváló színrevitelével, a szerző által megírt változatban. Természetesen, vannak példák arra is, hogy egy-egy igazán hozzáértő rendező a legmagasabb szakmai szintnek megfelelő előadást rendez a saját változatából, de az esetek többségében sajnos az eredmény nagyon lehangoló.
Ezért javasoljuk a Szövetségnek, hogy szakmai programjába vegye fel azt az irányt, hogy támogatja azon társulatok munkáját is, amelyek klasszikusok játszását vállalják fel, és azon túl, hogy kortárs produkciókat játszó társulatok is szép számmal vannak, támogassa a klasszikusok játszását is, és a klasszikus avagy kortárs darabok eredeti változatában történő megvalósításait. Klasszikusok esetében mindenféle modernkori utalás és áthallás nélkül, ugyanis valljuk, hogy a legtöbb klasszikus, ha jó rendezői koncepcióval nyúlnak hozzá, a mai napig megállja a helyét a színpadon (mindenféle újítás, modernizálás, aktualizálás nélkül is), és felhőtlen szórakozást tud nyújtani mind játszónak, mind nézőnek egyaránt. (Természetesen, tisztában vagyunk azzal, hogy ma már elég nehezen emészthető lenne a nézők számára az, ha egy görög drámát tógában játszanának a szereplők, és az eredeti változatban, a Kar szövegeit egyszerűen a színre kiállva mondanák el. Persze, mi sem ilyesmire gondolunk, hiszen ma már teljesen emészthetetlen lenne a közönség számára is az ilyen jellegű megvalósítás, de az fontos, hogy ne akarjunk mindig mobiltelefonos, laptopos változatokat csinálni egy eredeti klasszikus szövegből.)
Szakmai célnak javasoljuk a világ- és magyar drámairodalom klasszikus műveinek bemutatására irányuló törekvések támogatását (akár pályázati kiírások keretében is - természetesen ki kellene dolgozni ennek lehetőségeit, módozatát), melyek a széles nagyközönség részére is készülnek ugyan, de mégis elsősorban az általános, középiskolás, gimnazista, főiskolás, és egyetemista fiataloknak, akik számára sok esetben a klasszikus művek már egyáltalán nem ismertek, annak ellenére, hogy tanulmányaik során kötelező olvasmányként sok klasszikust is kellene olvasniuk. Ugyanebből az indokból legyen cél továbbá, a kortárs drámairodalom bemutatása is a megírt változatban, mindenféle nyakatekertség nélkül, hiszen tapasztalatunk az, hogy a mai fiatalok már szinte alig vagy egyáltalán nem olvasnak kortárs szépirodalmat, drámákat. Azt fontos kihangsúlyozni, hogy nem arra gondolunk, hogy mostantól kezdve ez legyen az egyetlen cél, hiszen ezt egy egész „szakág”-tól nem lehet elvárni, viszont azt ki lehetne emelni a szakmai program bizonyos pontjaiban, hogy az ilyen jellegű munkát folytató társulatokat is támogatja a Szövetség.
Jancsó Sarolta „A színház nem más, mint örökös energia…” című gondolatfolyamában a következőt írta: „A diákszínjátszás – most – a gyerekekből fakadó kreatív önmegvalósítást ismeri el értéknek, a tanár vagy rendező segítségét, útmutatását beavatkozásnak tekinti. Klasszikus művek színrevitelét kifejezetten tilalmasnak hirdeti, mondván mi köze ehhez a tizenévesnek?- hacsak valahogy agyon nem csavargatják a boldogtalan klasszikust, oly annyira, hogy édesszülője se ismerne rá. Színészi eszköz- szerintük- nem létezik, ha mégis fellelhető, az csak idomítás lehet.”
Diákszínjátszó berkekben eleve próbálják már csírájában is elfojtani a klasszikus darabok felé nyitó csapatok érdeklődését, mondván, hogy mi közük a klasszikusokhoz. Többek között ez is eredményezi, hogy a diákkorból kinőtt színjátszók sok esetben egyetlen klasszikus darabot sem ismernek, és azt sem tudják, hogy mit kezdjenek vele, ha netán egyszer ilyen feladatot kapnak. És itt megint csak nem kezdő színjátszókra gondolunk, hanem évek óta együtt játszó, dolgozó csapatokról. És nem arról van szó, hogy az Ember tragédiáját kellene nekik eljátszani, viszont, ha akar találni a társulat vezetője olyan darabot, melyet tapasztalt diákszínjátszókkal is meg lehet valósítani, találhat ilyet.
Mindezekből kiindulva, javasoljuk, hogy a Szövetség vállalja fel újra a klasszikusok játszásának szorgalmazását, támogatását is, mindamellett, hogy ugyanolyan súllyal támogatja a kortárs produkciókat játszó társulatokat is, hiszen erre is mindenképpen szükség van.
Törekedni kell arra, hogy ne csak a mai, a modernkori, mindenáron újítani, modernizálni akaró stílusban készüljenek el ezen előadások, mert valljuk, hogy a szerzők által megírt eredeti szövegeket - akár kortárs, akár klasszikus - a mai világban is meg lehet úgy valósítani, el lehet játszani, hogy a létrejött produkció igazi, minőségi munkát mutasson, és még a közönségnek is tökéletes színházi élményt tudjon nyújtani, és mégse tűnjön avíttnak, teljesen idejét múltnak az előadás. (Itt viszont el kell vonatkoztatni a mindenkori kritikusi rétegtől, mert az egy dolog, hogy mit mond a kritikus és a „szakma”, és egy másik dolog, hogy a közönség viszont jól szórakozik egy adott darabon, mint ahogy azt a példa sok esetben mutatja is, mind klasszikus, mind pedig kortárs darabok esetében)
Szükség van klasszikusok játszására, bemutatására, hogy a fiatalabb, és az amatőr színjátszás iránt nézőként érdeklődő idősebb korosztály is megismerhesse a drámairodalom remekeit, és akik a színjátszás iránt érdeklődnek, azok a művek színrevitele közben részletesen megismerhessék az adott mű korát, jellemzőit.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az előadások korhű jelmezekkel, díszletekkel, és kellékekkel legyenek megvalósítva, amennyiben van rá lehetőség. (És itt most nem arra gondoltunk, hogy gigászi, Shakespeare-korabeli, vagy Madách-kori díszletet építsenek, vagy többszázezer forintos jelmeztárat készíttessenek, hanem a lehetőségek szerint törekedjenek arra, hogy a kornak megfelelő lehessen a színpadon megteremteni akart világ). Ha jelzésszerű mindaz, ami a színpadképben megjelenik, akkor is az adott kort akarja megmutatni, és ne valami teljesen elvont világot szemléltessen, mint ahogyan az manapság mind az amatőr, mind pedig a profi színházi világban zajlik, hogy teljesen szürreális közegbe helyezik a rendezők az előadásokat. Szakmai tapasztalat, hogy sok színművész, és profi színházi rendező is vallja, hogy klasszikusokat csak úgy szabad játszani, ahogy azok meg vannak írva. Persze, azt is tudjuk, hogy nagyon sokan meg azt vallják, hogy klasszikusokat ma már csakis modernizálva, szürreális világba helyezve lehet bemutatni. Csakhogy ez mind az amatőr, mind a profi színházi világban azt eredményezi a legtöbb esetben, hogy a nézők többsége elfordul az adott darabtól, legrosszabb esetben a társulattól is. Persze, az is igaz, hogy vannak olyanok is elég sokan, akik az ilyen, szürreális, és agyon modernizált változatú előadásokért rajonganak.
Javasoljuk, hogy a társulatok számára legyen újra cél az elkövetkező évek során a széles világ- és magyar drámairodalmi klasszikus és kortárs darabokból álló repertoárok megvalósítása, ugyanis hiszünk a hagyományos keretek között működő színjátszás létjogosultságában. Valljuk, hogy igenis van igény a minőségi prózai előadásokra az egyre sokasodó meghökkentő, provokáló, sokkoló, illetve a manapság gombamód szaporodó zenés színházak kínálata mellett is.
2. Az elmúlt években az a tendencia vált széles gyakorlattá, hogy bárki, aki amatőr színjátszó fesztivált szervez, máris minősítő fesztivállá avanzsálhat. Nagyon sok esetben válogatás nélkül kerülnek be az előadások a fesztiválok programjába (tehát a szervezőknek fogalmuk sincs a fogadott előadás minőségéről), így aztán óriási különbségek figyelhetők meg a csoportok és az előadások között, melyekből adódóan sok esetben (mind néző, mind részvevő szempontjából tekintve) szinte teljesen élvezhetetlenek az előadások és a fesztiválok. Ezért számos példa volt az elmúlt években arra, hogy minőségi produkciókat bemutató társulatok és vezetőik határozottan kijelentették, hogy soha többet nem mennek el az adott fesztiválra.
Ezért a javaslatunk a következő: a Szövetség részéről széles körben közzé kellene tenni, hogy ha valaki először rendez fesztivált, s azt minősítő fesztiválként kívánja megszervezni – és a Szövetség zsűritagjait kívánja felkérni a minősítéshez -, viszont nincs arra kapacitása, hogy előzsűrizéssel állítsa össze a versenyprogramot, először kérje ki a Szövetség szakmai javaslatát, hogy kiket érdemes elsősorban egy fesztiválra elhívni azon csoportok közül, akik jelentkeztek, de az adott produkciójukkal még nem szerepeltek minősítő fesztiválon és nem kaptak minősítést. Amennyiben erre nem tart igényt a fesztiválszervező, és kifogásolható a versenyprogram minősége, akkor a Szövetségnek javasoljuk, hogy a programot látva tegyen írásos javaslatot a szervezők által, a következő években megrendezésre kerülő fesztiválok minőségi javulására. Amennyiben ez nem valósul meg, akkor a Szövetség újabb minősítő fesztiválhoz ne adja a nevét, és ne delegáljon minősítő zsűrit. Természetesen, ez a már sok éves tapasztalattal rendelkező fesztiválszervezőkre is érvényes kell, hogy legyen, ugyanis közöttük is elég sokszor előfordul, hogy pl. háromnapos minősítő fesztiválon összesen négy-öt, szakmailag is értékelhető előadást lehet találni. Esetleg megfontolás tárgyává lehetne tenni egy olyan, a Szövetség berkein belül érvényes rendszer kidolgozását - és folyamatos finomítását, újragondolást a mindenkori tapasztalatok alapján -, hogy egy induló, de hagyományteremtő jellegű fesztiválszervezés alkalmával milyen „követelményeknek” kellene megfelelni ahhoz, hogy a Szövetség a nevét, és támogatását adja a fesztiválhoz, és e támogatás megtartásához folyamatosan fenn kell tartani e szintet. Tisztában vagyunk azzal, hogy eredetileg létezik egy ilyen dokumentum, mely a Szövetség honlapján olvasható is, viszont az előbbieket figyelembe véve érdemes lenne továbbgondolni, és bővíteni.
Sajnos a Szövetség gyakorlatilag szinte minden fesztiválhoz adja a nevét, mint támogató, és sok esetben a Szövetség által delegált zsűri végzi a minősítéseket is, azonban ez nagyon sokszor azt eredményezi, hogy a zsűri kénytelen-kelletlen ezen, rossz minőségű előadások közül választani minősítések szempontjából, mely viszont visszaüt arra, hogy a minősítések most már évek óta elveszítették igazi értéküket. Ehhez társul még az is, hogy nagyon sok minősítés kerül kiosztásra, mely ugyancsak azt eredményezi, hogy ha szinte mindenki kaphat minősítést, elértéktelenedik a szakmai zsűri által kiállított elismerés.
Az is megfontolás tárgya lehetne, hogy ha esetleg egy adott fesztiválon a zsűri úgy érzi, hogy nem volt olyan produkció, amit pl. arany, vagy egyéb minősítéssel lehetne jutalmazni, akkor a zsűri ne ossza ki azt a minősítést, és ne csak alkalmanként, hanem rendszeresen legyen így, ha valóban nincs olyan produkció, amely megérdemelné az adott minősítést. Ezt pedig a végső értékelésben ki is lehetne emelni, hogy szerintük nem volt olyan előadás, amely a ki nem osztott minősítést megkaphatta volna.
Az előzőekből kiindulva egy nagyon pontosan megfogalmazott – gyakorlatilag majdhogynem minőségbiztosítási rendszerhez hasonló - szabályrendszerrel mindenképpen el kellene érni – amivel persze, tisztában vagyunk, hogy nagyon nehéz, de fontos lenne törekedni erre –, hogy legyen a minősítésnek valamiféle abszolút értéke! Mint ahogy egyébként ez le van írva a Szövetség honlapján is, hogy pontosan mit is jelent egy bronz, ezüst vagy arany minősítés. Ugyanis elfogadhatatlannak tartjuk, hogy egy adott fesztiválon a három legjobbnak ítélt előadás megkapja az aranyat, miközben ha elmegy egy másik, sokkal színvonalasabb fesztiválra, akkor ott csak a „futottak még” kategóriába férnek. Vagy például olyan előadások kapnak minősítést, amelyek sem szakmai, sem nézői szemszögből nem lennének méltók a minősítésre, csak az éppen aktuális versenyprogramban esetleg ők tartoznak a jobbak közé. Ezért kellene egy egységes rendszert kidolgozni, és ezért kellene bevezetni azt, hogy ha nincs minősíthető produkció, akkor ne legyen kiosztva az adott minősítés. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a művészet nem olyan, mint a versenyfutás vagy a súlyemelés, hogy le lehet mérni másodpercre ill. kilóra, de azért meg lehetne határozni abszolútumokat. Például egy adott előadás esetében, ha a színjátszók fele beszédhibás, akkor már nem lehetne arany, ha mindenki, akkor ezüst sem. Vagy pl. 10 egyértelmű szövegtévesztés után nem lehet arany, vagy egy zenés darabnál ne lehessen hamis ének, táncos darabnál ne lehessen „esés”, és így tovább. Nem feltétlenül kellene így alkalmazni ezen javaslatokat, de mindenképpen valami hasonló elveket, elbírálási szempontokat kellene meghatározni, kidolgozni. Azért, hogy ne csak a zsűri tudja megítélni, hanem egy másik színjátszó, csoportvezető is, hogy elkerülhessük azt, hogy „bezzeg nálunk mindenki szépen beszél, ezek meg beszédhibásak, és mégis ugyanolyan minősítést kaptak”, vagy: „ők hogy kaphattak minősítést, és mi miért nem, amikor a mi előadásunk gyakorlatilag jobb volt”. Nyilván ettől még nem vész el a szakmai zsűri jelentősége, hiszen a végszót mégiscsak ő adja meg az összképről kialakítva véleményét. Ez jó lenne pl. arra is, ha egy csoport, szerintük jól megcsinál mindent, és utána reklamálja az ezüstöt vagy bronzot, akkor a zsűri azt mondhatja, „gyerekek, volt egy hamis énekes”. Persze, tisztában vagyunk vele, hogy ez nem ilyen egyszerű, de mindenképpen törekedni kellene arra, hogy legyen egy ilyesfajta minőségbiztosítási rendszer az amatőr színjátszás szakmai megítélhetőségéhez, ami segíthet egy egységes értékrendet kialakítani. (E szakmai, minőségi követelményrendszer kidolgozásában az amatőr színjátszásban tevékenyen résztvevő profi színházi szakemberekből, és az amatőr társulatok, minőségi munkájukkal elismerést szerzett társulatvezetőiből, rendezőiből álló bizottság venne részt, hogy biztosítva legyen egy egységes minőségi rendszer életre hívása, megvalósíthatósága.)
3. A fesztiválok rendezésével kapcsolatosan azt kellene felismerni, hogy ha azt szeretnénk, hogy minőségi előadások szerepeljenek egy-egy fesztivál programjában, akkor nincs más megoldás, mint az előzsűrizés bevezetése újra, akár személyesen, akár felvétel megtekintése alapján, mint ahogy az működik is egy-két fesztivál esetében (lásd. Kazincbarcika). És csakis azok az előadások juthatnának be a minősítő fesztiválra, melyek az előzsűrizők szakmai véleménye alapján elérik azt a minőségi, szakmai szintet.
Természetesen egy-egy fesztivál minőségének a felelőssége a szervezőt terheli, legyen ez az ő döntése. Ha neki jó az, hogy csak kifogásolható minőségű produkciókat lát a kis helyi közönsége, hát akkor lelke rajta. Az viszont már más kérdés, hogy ilyen esetben a Szövetség adja-e a nevét az adott fesztiválhoz. Pl. ha egy fesztiválon második-harmadik alkalommal is csak gyenge produkciók vannak, akkor első körben tegyen a szövetség javaslatot, hogy ki odavaló, és ki nem, utána pedig, ha nincs változás, akkor szálljon ki a fesztiválból, mint azt már fentebb kifejtettük.
A Szövetségnek fel kellene ismernie azt a tényt, hogy érdemes lenne évente néhány olyan saját fesztivált szervezni, ahová az előzőekben leírtak alapján lehetne csak bekerülni, vagy eleve meghívásos rendszerrel, amikor is egy adott fesztiválra a még nem minősített, de esetleg valahol már a szervezők, vagy a szakmai kör által látott minőségi előadások közül lehet válogatni. (Itt most nem a már minősített, nyertes előadásoknak rendezett fesztiválról van szó). A bekerült előadások közül pedig, csak a legjobbak kaphatnak minősítést. Érdemes lenne azt is végig gondolni, hogy a legjobb produkciók, szereplők stb. elismerésére újra be kellene vezetni a díjazást, hiszen ez ismét csak emelne a fesztivál ázsióján.
Természetesen, ezt ki kell dolgozni, hogy milyen formában lehet megvalósítani, de az a gyakorlat, hogy évente rengeteg előadásért oszt ki a Szövetség minősítést, és ez csupán egy papírdarab, be kell valljuk őszintén, ma már nem sokat ér.
Mint ahogy a kazincbarcikai fesztivál is működik, annak a példájára érdemes lenne értékes produkciós pénzjutalmakat megállapítani, (tudjuk, egy-egy fesztivál esetében működik is, de érdemes lenne a minősítő fesztiválok egészére is kiterjeszteni mindezt) melyeket pl. a nevezési díjak egy része, vagy egésze tudna fedezni, de fontos lenne szponzorációs párbeszédeket is elindítani a Szövetség, és a mindenkori szervezők részéről (mind az állami, mind a magán szektorban egyaránt), hiszen nagyon meg tudná segíteni a fesztiválszervezést és a díjazást is. Persze, ezen díjak felhasználását erősen le kell szabályozni, hogy mire lehet fordítani, és el kell vele számolnia a díjazott csapatoknak. De pl. mint ahogy az már felmerült több esetben is, azt is végig kellene vinni, hogy a nívós (nem a Szövetség által szervezett, és/vagy zsűrizett) fesztiválokra a legjobb produkciók automatikusan meghívást nyerhetnének, eséllyel pályázva az ottani díjakra is.
Ez véleményünk szerint csak tárgyalások, megbeszélések kezdeményezésének kérdése, semmi egyéb. Ugyanis a Szövetség által delegált és valóban aktív (és nem csak azért vannak a névsorban, mert jól mutat ott a nevük) minősítők névsora elég illusztris, ebből adódóan csak egyeztetés kérdése, hogy pl. a kazincbarcikai vagy egyéb fesztivál szervezőbizottsága mely személyek szakmai véleményét fogadja el a Szövetség listájából. De valószínűleg azt is meg lehetne oldani, hogy a szervezőbizottság és a Szövetség névsorát a szakmai egyeztetések során össze lehet fésülni, amiből kialakulhat az a kör, amely mindkét fél részére garanciát jelenthet az előadások és fesztiválok minőségét illetően.
Szerintünk lehetne valami hasonlót csinálni, mint a POSZT a profi színházaknak, vagy mint a kazincbarcikai fesztivál, hogy az amatőr színjátszás területén megmaradjunk. Tehát azokat az előadásokat meghívni, amiket látott a zsűri, az elnökség, és azokat ott minősíteni, azon a meghívásos fesztiválon, és akkor az abszolút értéknek már nem is kell érvényesülnie, hiszen ott tényleg minőségi előadások lehetnének. Jó lenne pl. két-három ilyen fesztivált tartani, egyet nyugaton, egyet keleten, esetleg egyet Pesten is, bár nagyon is támogatjuk a Pest-központúság felszámolását. (Tudjuk, hogy vannak hasonló jellegű tervek, próbálkozások, de fontos lenne, ezt igazán komolyan, kidolgozottan végigvinni)
Egyébként ez megoldaná, de legalábbis részben orvosolná azt a problémát, hogy sok esetben nem hívják a Szövetséget a különböző előadásaikra a csoportok. (Azért ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon miért is nem?) Ha be akar valaki jutni erre a bizonyos meghívásos fesztiválra, akkor hívja el a bemutatóra a Szövetséget! De ne csak az elnökséget, hanem tudjon róla az egész tagság, hiszen valószínűleg sokan vagyunk még, akik ugyancsak szívesen megnéznék ezen előadásokat. Ezek a találkozások – mint ahogy a fesztiválon való találkozások is – tovább erősítenék a csoportok közötti együttműködést is, mint ahogy van is rá példa, hogy régi barátságoknak köszönhetően egy-egy társulat színjátszói vendégjátékot vállalnak más társulatokban. Sokáig lehetne sorolni az ilyen 50-60 km-es, esetleg nagyobb távolságokon is átívelő együttműködéseket, hiszen számos példa van erre, csak széles körben nem hallunk róla. Az együttműködésről még: aki tud, hívjon meg másik csoportot magához! Ez nem kerül semmibe, és a fellépési lehetőség, ami nagyon sok helyen problémát jelent, közelebb hozhatja a csoportokat egymáshoz. Csak egy ötlet: nem feltétlenül önálló előadásról lehetne szó, hiszen előfordul, hogy a helyieknek is nehéz közönséget szervezni maguknak, nemhogy egy idegen, ismeretlen csoportnak, de pl. egy közös előadás megvalósításakor csak egy közönséget kell szervezni, és máris mind a két társulatot láthatja a közönség. Ilyenben szerintünk sok helyen lehetne együttműködést összehozni - mint ahogy erre van is számos példa -, és ehhez többek között a Szövetség is lehetne az egyik kapocs. Persze, fontos lenne, hogy ne csak a meghívásra várjon mindenki, hanem legyen ő is meghívó! (Eme gondolatok már mások részéről is felmerültek, tehát ezek szerint nem elvetett ötlet, csak meg kellene valósítani)
4. Az utóbbi években uralkodó tendenciává nőtte ki magát az a gyakorlat, hogy nagyon sok diákszínjátszó csapat (középiskolás, gimnazista, tanodás és művészeti iskolás csoportokat ideértve) felnőtt színjátszó versenyekre is benevez. Mivel nincs előzsűrizés, sok esetben a szervezők el is fogadják a jelentkezést. Így aztán nagyon sok fesztiválon előfordul az, hogy a felnőtt, minőségi előadásokat versenyeztető csapatok mellett, nagyon sok, erősen kifogásolható minőségű, diákszínjátszós produkció kerül be a versenyprogramba. Tisztelet a kivételnek, hiszen a diákelőadások között is vannak igazán színvonalas, kimagasló színészi munkát bemutató produkciók, és a felnőttek között is lehet látni minősíthetetlen, nagyon rossz előadásokat.
Azonban mégis ki kell emelni, hogy a diákszínjátszóknak is meg vannak a saját fórumaik, ahol versenyeztethetik előadásaikat, és működik képviseleti szervezetük (ODE), mégpedig elég hatékonyan. Javasoljuk, hogy mindenképpen vegye fontolóra a Szövetség elnöksége, hogy határozottan ketté kell választani az amatőr diák- és a felnőtt színjátszást.
Azt viszont ki lehetne dolgozni, hogy a felmenő rendszerű diákszínjátszó versenyek országos döntőiben minőségi és díjazott produkciókat bemutatott csoportokat bizonyos felnőtt fesztiválokra be lehessen nevezni, így biztosítva azt, hogy nem szedett-vedett produkció kerül be a versenyprogramba. Esetleg meghívásos alapon, „versenyen kívül”, meg lehet hívni egy-egy csoportot, de tényleg csakis előzetes rostán keresztül.
Fontos továbbá, hogy a Szövetségnek elsősorban a felnőtt amatőr színjátszás képviselőjének kellene lennie, ugyanis ez is megfigyelhető tény, hogy a Szövetség az elmúlt néhány évben egyre inkább a diákszínjátszás felé csúszott el, a felnőtt színjátszókat egyre erősebben háttérbe szorítva ezzel. Mint azt már kiemeltük, a diákszínjátszásnak meg vannak a saját, erős képviseleti szervezeteik, ezért a Szövetségnek újra a felnőtt amatőr színjátszás bástyájának kellene lennie, nem pedig egy olyan szervezetnek, amely egyre inkább eldiákosodik.
5. Az elmúlt években megfigyelhető gyakorlat volt, hogy a fesztiválszervezők saját csoportot is indítottak a versenyprogramban, és sok esetben egyszerűen minősíthetetlenek voltak ezen előadások. Ugyancsak tisztelet a kivételnek, de sajnos a negatív példa volt többségben. Mégis ők is kaptak minősítést csupán azért, mert a szervezők csoportjai voltak, s hogy a későbbiekben is megmaradjon a jó kapcsolat velük, és hogy a szervező nehogy megsértődjön. Ez szakmailag, erkölcsileg és morálisan is teljesen elfogadhatatlan. Ha egy előadás nem méltó a szakmai elismerésre, ne kaphasson minősítést még akkor sem, ha a szervezők csapatáról van szó. Mindenképpen fontos megjegyeznünk, hogy fel kell hagyni ezzel a gyakorlattal. Ha egy fesztiválszervező saját csoportot is indít a minősítő fesztiválon, az ő előadásuk is csak akkor kaphat minősítést, ha a produkció valóban méltó rá. Azt viszont fontosnak tartjuk kiemelni, hogy mivel szervezők, mindenképpen dicsérjük meg őket, hogy klassz a fesztivál, aranyos az igyekezetük, meg minden, de ha az előadások nem érték el azt a szintet, akkor díj és minősítés nincs. Ezt jó diplomáciai érzékkel meg lehet oldani.
6. Ugyancsak meghatározó szakmai irányvonalnak javasoljuk a Szövetség részére, hogy ki kellene dolgozni egy olyan szakmai anyagot, amely abban tudna segíteni akár frissen induló, akár már évek óta működő, de anyagi eszközök, közönség- és előadáshiányban szenvedő csapatoknak, hogy miként is tudnának egy kicsit több nézőt magukhoz vonzani. Hogyan tudnák hatékonyabban végezni a munkájuk és az előadásaik körüli hírverést, a PR munkát; hogyan tudnának könnyebben előadás-időpontokat lekötni, és hogyan tudnának az állandó játszóhelyükhöz képest nagy távolságokban is rendszeresen játszani.
Sok társulat küzd azzal a bénító helyzettel, hogy pl. a csapat egy kis faluban, vagy kis városban működik, és ha bemutatnak egy darabot, azt már többet otthon nem tudják játszani. Ezért lenne fontos, hogy a társulatok vezetői azt is belássák, hogy a megfelelő marketingmunka nélkül ma már az amatőr társulatok sem tudnak megfelelő előadás- és nézőszámot produkálni (Enélkül még a profi színházak sem tudnának olyan eredményeket elérni, amelyekről egy amatőr csapat csak álmodozhat. Azonban az amatőr csapatoknak is törekedniük kellene arra, hogy a lehetőségeiket maximálisan kihasználják, hogy az aktuális helyzetükből pozitív irányba mozduljon el a dolog). És itt elsősorban nem pénzről van szó, hanem arról, hogy van-e a társulatok mögött olyan ember, aki a szervezési feladatokat ellátja.
A Szövetségnek ezzel kapcsolatosan is érdemes lenne elgondolkodni, hogy vajon lehetséges lenne-e egy ilyen jellegű képzéssorozatot összeállítani, mely társulatvezetőknek, és a társulatok szervezőinek adna ötleteket, segítséget, hogy miként is tudnának minimális anyagi ráfordítás mellett, nagyobb néző- és előadásszámot elérni még akkor is, ha esetleg alapból egy kis lélekszámú településen működik és dolgozik a társulat.
Ez egy égető probléma, ugyanis tapasztalatunk az, hogy nagyon sok társulat, és annak vezetője éppen azért adja fel, mert azt tapasztalják, hogy nincsen érdeklődés a munkájuk után. Azonban azt nem is látják, hogy az ma már nem elég, hogy van egy csapat. Ahhoz, hogy néző is legyen, nagyon komoly szervezési munkát is bele kell tenni a történetbe. Viszont sok esetben azt lehet megfigyelni, hogy egyrészt a társulatvezető gyakorlatilag utál a szervezési feladatokkal foglalkozni, másrészt pedig a legtöbb esetben nincs másik olyan ember a társulatban, aki ezt a feladatkört fel tudná, és akarná vállalni.
8. Mint ahogy az már más párbeszédekben is felmerült, a társulatok vezetőinek is érdemes lenne igazán aktívan fordulni a Szövetségben való munka irányába. Ahogy ez ugyancsak másik párbeszédben is felmerült, saját szervezésű tréningeken, workshop-okon lehetne összehívni kisebb, nagyobb szakmai közösséget az együtt gondolkodás, és szakmai fejlődés elindítására, akár konkrét előadások kapcsán, melyekre szakmai előadókat lehetne elhívni, hogy velük közösen folyjék a munka. (Ez a kérdés is felmerült már más párbeszédben, tehát nem újkeletű az ötlet, és az igény erre. Persze, az igaz, hogy ez nem olyan egyszerű, hiszen általában a társulatok nem saját helyükön játszanak, így aztán a befogadó helyen elég sok helyen úgy dolgoznak a csapatok, hogy bérleti díjat fizetnek, meg aztán a befogadóhely programjaiból kiindulva sokszor nem is lehetséges ilyen jellegű alkalmakat összehozni bérleti, és egyéb díjak fizetése nélkül)
7. Továbbá elsődleges feladat lenne, hogy megtalálja a Szövetség, pontosan milyen szakmai úton kíván tevékenykedni, hiszen manapság az tapasztalható, hogy minden, amit csinál, azt ad hoc alapon, a mindenkori pályázatok függvényében teszi. Márpedig úgy nem lehet egy igazán hathatós, hosszú távú szakmai programot kidolgozni, ha mindent attól teszünk függővé, hogy vajon nyer-e a Szövetség a pályázaton, avagy sem.
Ki kellene dolgozni egy olyan szakmai programot, amely elsősorban azoknak szól, akik aktív tagok. El kell érni, hogy mindenki belássa, hogy csak akkor kaphatják meg a minősítéseket, szakmai és egyéb, kidolgozásra kerülő támogatásokat, ha rendben van a tagsági viszonyuk.
Végezetül:
Bízunk benne, hogy ezen gondolatok alkalmasak arra, hogy széles körben elinduljon egy igazi, közös gondolkodás, és ennek hatására idővel a szakmai és minőségi változások is megfigyelhetők lesznek mind a csoportok munkájában, mind a fesztiválok versenyprogramját, mind pedig a Szövetség szakmai programját illetően.
